Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-141
34 A nemzetgyűlés 141. "j'ûésë X923. évi június hó 20-án, szerdán. emlékezetét. A tragédia lényege ugyanaz, mint 200 esztendővel ezelőtt volt, mindössze az emberi kapzsiság, a brutalitás, a könyörtelenség öltött ijesztőbb alakot, s a jelmezek meg a szereplő személyek mások. A kopott dolmányu kurucok helyét ma viseltes szalonkabálba öltözött, sápadt férfiak foglalják el, s a rengetegek és nádasok pásztortüzei ma a bűzös vagonlakások repedésein és a tömeghajlékok fojtott levegőjén át gúnyolják az emberi, haladás és a fokozatos lelki művelődés váltig hangoztatott törvényeit. Megdöbben az ember, ha látja azt az égbekiáltó nyomorúságot, melyet a magas műveltséget mutató nyugati államok zuditottak szerencsétlen országunkra. S valami fájdalmas érzés ragadja meg a fajmagyar ember lelkét, — s hiába hallatszik a politikai előrelátás szava — ezt a lelkünkbe perzselt ellenszenvet csakis fényes tettekkel lehetne a lelkünkből kitörölni. Hiábavaló a bölcs mérséklet, későn érkezett a nemes lordok jóindulata, az üldözött magyarok feldúlt otthonait, elkótyavetyélt vagyonkáját, éhségtől és hidegtől elpusztult gyermekeik életét sem a mérséklet, sem a jóakarat nem adhatja többé vissza. A menekült magyarok ügye hazánk társadalmi életének elüszkösödött sebe s a XX. század történetének egyik legnagyobb. szégyenfoltja. Memento móri a győztes államok győzelmi mámorával szemben, felkiáltójel a Krisztus keresztjéhez, és pont, rettenetesen fekete pont a magyar társadalom könyörtelensége után. Ha már nem segit a magyar társadalom ezeken a szerencsétleneken, legalább ne nézné Őket görbe szemmel és ne kisértené az Istent nem titkolt ellenszenve hangoztatásával. (Ugy van! Ugy vun! a jobboldalon.) Az egyszerű közönséges embereket a nehéz megélhetés hajtja ezekre a sajnálatosan szomorú kifakadásokra, de miért zúgolódnak közéletünk számottevő alakjai is, amikor fogalmuk sincs a menekült magyarok bujdosásának igazi alapokairól. Sokan vannak, akik hangoztatják, hogy még eskü árán is ott kellett volna maradniok a közalkalmazottaknak, hogy őrtállói legyenek a magyar nemzeti gondolatnak, s összekötő láncszemei az egymástól elszakított magyarságnak. Innen távolról nagyon könnyű ezt hangoztatni, de ha előbb végigjárnák a megszállott területek kálváriáját s elszenvednék mindazt a megszégyenítést, mindazokat az ostorcsapásokat, mindazt a; megaláztatást, amely úgyszólván minden bujdosó magyarnak utravalója volt, akkor álljanak elő: és akkor mondják meg, hogy le lehet-e azt az esküt tenni. Dé ha le is teszi valaki ezt az esküt, megvalósithatja-e azokat a célokat, melyekért lelkiismeretét feláldozta. Nagy tévedés azt hinni, hogy igen. Példák állanak előttünk, hogy az esküt tett tisztviselők jelentékeny részét is kiüldözték állásaikból, mert annyi eszük a cseheknek, az oláhoknak és a szerbeknek is van, hogy a."becsületes magyar embert meg tudják különböztetni a szerencsevadász kalandoroktól. A kalandor boldogul náluk, még dédelgetik is, de önérzetes magyar tisztviselő semmi körülmények között sem tölthet be náluk olyan állást, melynek keretén belül a magyarságnak számbavehető hasznos szolgálatot tehetne. Nem ajánlhatok tehát az eskü letételét hangoztató uraknak okosabbat, mint azt, hogy az esküt tett és a megszállt területeken véglegesen hivatalban maradt közalkalmazottak eljárásának dicsérete helyett tegyék beható mérlegelés tárgyává, hogy vájjon megvannak-e az illetőkben azok az értékek, amelyeket közönségesen megbízhatóságnak szoktunk nevezni. Én azt állítom, hogy ezek az értékek — tisztelet a kivételnek -—, csak kevés esetben találhatók fel azokban, akik felajánlották szolgálatukat az idegen hatalomnak. A megszállt területen legalább minden hazafiasán gondolkozó magyar ember így fogta fel az eskü letételét és a tisztviselő hazafisága, vagy hazafiatlansága volt az a forrás, melyből az eskü letételének, vagy megtagadásának eredménye okozatszerüen következett. Horváth Zoltán : Ezt meg fogják köszönni ! Pikler Emil: Téves beállítás! Mokcsay Zoltán : Kétségtelen dolog, hogy az egyházi személyek, akiknek a közalkalmazottaknál sokkalta lazább kapcsolatuk van az uralkodó idegen kormányzattal, valamint azok a magyarok, akik a megélhetés forrásainak birtokában vannak, a magyarság jól felfogott érdekében nem tehetnek üdvösebbet, mint azt, hogy amig csak lehetséges, megszállt területeken maradnak. De az állásaikból elbocsátott, vagyontalan közalkalmazottaknak lehetetlenség volt ezt az áldozatot meghozniok, mert az idegen hatalom mindenütt arra törekedett, hogy a ránézve veszedelmesnek látszó elemektől területeit minél radikálisabb módon megtisztítsa, más oldalról pedig a magyar kormányok nem tettek semmit, hogy a megszállt területeken állásaikból elbocsátott nyomorgó magyar közalkalmazottakat az éhenhalástól mentesítsék. Nem volt tehát más kivezető ut a szerencsétlenek számára, mint a megmaradt őshazába való menekülés. És most itt nyomorognak az óriási drágaság polyp karjai között. Hősies elszántsággá] tűrnek anélkül, hogy forró hazafias érzésük, amely otthonaik elhagyására kényszeri tette őket, csak egy pillanatra is meginogna. Pedig a szenvedések segítőtársául szegődik az elhagyott otthon minden röge, minden emléke, a kicsi és nagy fakeresztek, a fejfák hosszú sora s fáradt tekintettel mered a bujdosó magyar a kéklő hegyek felé, ahol élete egész munkálkodását, küzdelmeinek minden eredményét, — a régi szép kurucköltészet szerint -— még a »lábanyomát is hóval lepi be a tél.« t Mindezeket azért mondtam el, hogy itt az ország szine előtt tanúbizonyságot tegyek arról, hogy a menekültek nem kedvtelésből, nem haszonlesésből, hanem hazafiságból és magyar
