Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-141
À nemzetgyűlés 141. ülése 1923. évi június hó 2Ö-án, szerdán. 33 lembe veszik s ha önök tényleg keresztény alapon akarják a kicsit segiteni (Felkiáltások jobbfelöl: TJgy akarjuk!), akkor, t. uraim, szíveskedjenek jobban ezeknek a kártyáiba nézni és szüntessék meg azokat a visszaéléseket, amely visszaéléseket rendes államban tűrni nem szabad. Ezek után leszek bátor interpellációmat a következőkben beterjeszteni (olvassa) : »Van-e tudomása a pénzügyminister urnák arról, hogy az 1921 : XI. te. 1, §-ában kodifikált, dobozonként 56-szálas maximális tartalomnak semminemű tárgyi szempontból nem indokolt kodifikálása, az osztrák Fürth Bernát és Fürth Ernő kezében levő Magyar Gyufaárusitó Részvénytársaság kartell érdekeit szolgálja? Hajlandó-e a pénzügyminister ur ennek tudatában az 1921 : XI. te. 1. §-ának megváltoztatására módositó javaslatot a Ház elé terjeszteni oly értelemben, hogy az adó mérve a faszálas, fadrótos gyufa után 4/4-es normális csomagolásban (60 milliméter sugarú dobozban) csomagonkint 10 fillér, nagyobb dobozokban (kétszázas gyufa) 20 fillér legyen?« T. Nemzetgyűlés! Ajánlom ezeket figyelmükbe. Ha nem kapok kérdéseimre feleletet, ha nem intézkednek, én mosom kezeimet ; ám méltóztassék aztán a további interpellációkról gondoskodni. (Helyeslés a hal- és a szélsőbaloldalon.) Reisinger Ferenc: Nem fog kapni feleletet! Elnök : Az interpelláció kiadatik a pénzügyminister urnák! Ki a következő interpelláló? Héjj imre jegyző: Mokcsay Zoltán! Mokcsay Zoltán : T. Nemzetgyűlés! „Szilágyi Lajos t. képviselőtársam . . . Reisinger Ferenc (közbeszól). Elnök: Csendet kérek képviselő ur! Mokcsay Zoltán; ... a köz- és magánalkalmazottak helyzetének javítása érdekében elmondott beszédében megemlékezett a közalkalmazottaknak úgyszólván mindegyik kategóriájáról, de megfeledkezett a közalkalmazottaknak egy nagyon szerény, hallgatag csoportjáról, amely a trianoni békeszerződés folytán keletkezett. Engedje meg nekem a t. Nemzetgyűlés, hogy Szilágyi Lajos t. képviselőtársam szociális, humanisztikns és hazafias szempontokra támaszkodó beszédének mintegy kiegészitéseképen egy interpelláció szűk keretében röviden foglalkozhassam a megszállott területekről menekültek, különösen a menekült közalkalmazottak helyzetével és a menekülés okaival. Mondanom is felesleges, hogy a trianoni békeszerződés a magyar nemzet Pandora-szelencéje, amelyből minden rossz reá zúdul erre a szerencsétlen országra. Ez a szerződés elvette Magyarország kétharmad részét. Elvette szántóföldeink 68%-át, erdőterületeink 86%-át, . . . Reisinger Ferenc: Ellenben meghagyta az összes szolgabirókat ! (Derültség.) Mokcsay Zoltán: .... szőlőterületeink 42°/o-át. Elvesztettük összes sóbányáinkat, aranyas ezüsttermésünket s a trianoni békeszerződés NAPLÓ XIII, folytán megvont határok köröskörül összefüggő magyar nyelvterületeket szaggattak ketté. Ezekután, — mint ahogy már annyi sokan és olyan sokszor megkérdezték — én is megkérdezem, hogy mi alapon tették tönkre az ezer esztendős Magyarországot ? ! Talán a hadijog alapján ? De hiszen minket sem a szerbek, sem a csehek, se az oláhok nem vertek le soha! Talán a népek önrendelkezési joga alapján? Dehogy. Hiszen a magyarokat sem Erdélyben, sem a Bánátban, sem Felsőniagyarországon nem kérdezte meg senki, hajlandók-e elszakadni ezer esztendős hazájuktól. Talán a többségi elv alapján ? De hiszen akkor azoknak a faktoroknak, akik Magyarországot feldarabolták, nem lehetett volna belenyugodniuk abba, hogy Franciaország annektálja Elszász-Lotharingiát, mivel Elszász-Lotharingiában 1,600.000 német és csak 204.000 francia lakott az annektálás idejében. Ezen elv alapján Lengyelországot sem lehetett volna visszaállítania a nemzetek sorsát intéző nagyhatalmaknak, mert hiszen Lengyelország területének kétharmadrészében a lengyel lakosság nem több 5"25°/o-nál. Akkor talán történelmi alapon? A történelmi alap Lengyelországra és Elszász-Lotaringiára találó lehet, de nem alkalmazható reánk, akik ezer esztendeje vagyunk urai Magyarország egész területének s a honfoglalás művében sem a szerbek, sem csehek, sem az oláhok nem voltak segítségünkre. De nem is lehettek, hiszen oláh telepesekkel jóval a honfoglalás után III. Béla magyar király idejében a XII. század végén találkozunk legelőször, a szerbekkel még ennél is később, Zsigmond király uralkodása alatt a XV. században, egyedül a tótok, de nem a csehek, lehettek itt a honfoglalás idejében, bár történelmi adatok szólnak amellett is, hogy a tótokat FelsőMagyarországon Szent István kezdte letelepíteni. De ha elfogadjuk is, hogy a tótokat a magyar honfoglalás már ezen a földön találta, akkor sem lehet ebből a cseheknek történelmi jogot kovácsolniuk, mert Szvatopluk birodalmát ugyanezen földön megelőzte a magyarral fajrokon, vagy talán teljesen azonos két más nemzetnek, a hunoknak és az avaroknak uralkodása. Mondjuk ki tehát nyíltan, hogy a trianoni békeszerződés nem a hadijog, nem a népek önrendelkezési joga, nem a többségi elv, nem a történelem alapján, hanem nyilt erőszakkal szakította széjjel Magyarországot, s ezáltal három és fél millió magyar embert hajtott idegen népek uralma alá és több mint 300.000 magyar embernek adott a kezébe vándorbotot. Ha ezeknek a szerencsétlen menekülteknek szomorú sorsával behatóan foglalkozunk, lehetetlen, hogy a hasonlatosság révén eszünkbe ne hozza a történelem a Rákóczi nevéhez fűződő szabadságharc alkonyóráit: a Kárpátok rengetegeiben, a sziklák barlangjaiban s a tiszamentí nádasok között bujdosó, kifosztott, megalázott, hazája földjén hontalanná lett magyar vitézek 5
