Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-150

À nemzetgyűlés 150. ülése 1923. évi július hó 5-én, csütörtökön. 337 M tudja szorítani a magyarságot. íme ez a Cassandra-jóslat bekövetkezett. Sajnos, hogy a kormányzatnak előrelátása nem volt meg s nem inaugurált egy olyan birtokpolitikát, amelyet a székely kongresszuson már ezelőtt húsz évvel követeltek, hogy az országban a magyar földbirtok eloszlása olyan legyen, hogy a magyar nincstelenek is meg tudjanak élni, meg tudják találni földjüket a hazában. ígéretek voltak, kongresszusokat tartottak, azonban egy láthatatlan kéz, amelyet gróf Majláth József, tehát a magyar arisztokrácia igen kiváló tagja állapitott meg könyvében, mindig megakadályozta, hogy ezek a jó gondolatok testet öltsenek. És midőn a mi szemünkben, akik a földbirtokreformért harcolunk és küzdünk állandóan, azt dobják oda, hogy urgyülöletet akarunk szitani, akkor én nem olyan szerzők könyvéből idézek, akik a mi sorainkból kerültek ki, hanem épen az arisztokrácia tagjainak sorából, Majláth József gróf könyvéből, aki maga, mint arisztokrata is belátta már a háború előtt azt, hogy Magyarországban a földbirtok elosztása igazságtalan, a magyar nemzet faji érdekeinek nem felel meg és hogy ezen változtatni kell. Sajnos azonban, hogy ő, dacára annak, hogy ezzel a gondolatával többször fellépett s az egyik legnagyobb magyarnak, gróf Tisza Istvánnak is előterjesztette javaslatát, azt mondja (olvassa) : »Nem tudtam őt akkor rávenni arra, hogy birtokpolitikai ankétet hozzon össze.« És hogy a magyar arisztokrácia mennyire meg tudná oldani ezt a kérdést, arra példa épen ennek a Majláth-családnak egy tagja, akiről Szabolcs vármegyében egészen nincstelen emberektől hallottam, hogy a iöldbirtokreform követelése elé semmiféle akadályt nem görditett, ellenkezőleg összehívta a lakosságot és azt. mondta : »most állapítsátok meg, hogy mennyit kivántok az uradalomtól elvenni«, és a feltételekben megegyezett és legelőt bocsátott rendelkezésükre, a törvény végrehajtását pedig minden eszközzel igyekezett lehetővé tenni. íme, tehát van olyan kivétel is az arisztokrácia tagjai sorában is, aki a faji elméletnek alapján áll s akire nem áll az a mondás, amit a múltkor Pikler igen t. képviselőtársam idézett, Disraelinek az a mondása, hogy amikoi az emberek elvagyontalanodnak és a teljesen nincstelen szembenáll a vagyonossal, akkor a vagyonos ember faji öntudata alábbszáll, megszűnik s teljesen ellenségként állanak egymással szemben. Ha ez a tétel, amelyet Disraeli felállított, igaz volna, akkor teljesen igazolva volnának a szociáldemokraták a marxi osztályharc tanításával, mert az ő osztályharcelméletük tisztán és kizárólag erre az igazságra van ráépitve. A magyar történelem, akár Rákóczi, akár Károlyi Sándor vagy Majláth József, avagy mások, pl. gróf Széchenyi István működését tekintjük, azt bizonyítja, hogy igenis voltak fajmagyar arisztokratáink és főuraink, akik a magyar nincstelen népet közelebbvalónak érezték a szivükhöz, mint a dúsgazdag idegent. És soha sem volt oly szükség arra, hogy ez a felfogás gyökeret verjen és hogy általánossá legyen, mint épen napjainkban, amikor ezt a törvényt végrehajtják. Gaal Gaston t. képviselőtársam egy közbeszólás formájában azt mondotta, hogy beszéljek arról az üdvözlő levélről, amelyet én Imre Sándor államtitkár úrhoz intéztem. Nagyon örülök, hogy az igen t. képviselő ur felhozta ezt a dolgot, egyetlen mondatban elintézem. Kétszer is előhozta ezt. Mert ha ez az én legnagyobb hibám és bűnöm., ugy örömmel állok elébe. Ez az eset akként történt, hogy gróf Apponyi Albert akkori vallás- és közoktatásügyi ministei ur Imre Sándort és engem nevezett ki a Néptanitók Hetilapja munkatársának. Imre Sándorral többször összejöttem a szerkesztőségben ; ő a baloldali felfogást képviselte, én a jobboldalit. Amikor megtörtént az ő államtitkári kinevezése, kollegiális kötelességemnek tartottam olyan gratuláló levelet irni neki, melynek minden szaváért ma is helytállók, amelyet igaznak tartok s amelyben azt irtam, hogy az akkori zavaros helyzetből Szent István király hagyományaihoz hi ven igyekezzék az ország számára a kivezető utat megtalálni. Hogy ez államtitkári működése alatt nem következett be és később sem, hogy az ő elhelyezését Kunfi minister ur eszközölte annak idején és hogy kiadta a 46.590. számú rendeletet, amelyet állandóan magamnál tartok mint egy bizonyítékát annak, hogy megváltozott felfogásom róla menynyire igaz, és amely különben periratként a bíróságnál is elfekszik, mely rendelet a vallásoktatást és a történelemtanítást nem tartja szükségesnek felvenni a tanrendbe, arról nem tehetek. Amikor őt üdvözöltem, tőle, mint erdélyi embertől elvártam és feltételeztem, hogy a magyarság nemes hagyományaihoz és történelmi múltjához hiven szolgálja a nemzet ügyét. Hogy ez nem következett be, ez nem az én hibám és ezt a gratuláló levelet nekem felróni nem lehet. Ezért a levélért mindig vállalom a felelősséget ; abból sem elvenni valóm, sem hozzátennivalóm nincs. De hogy mennyire nem volt őszinte a kritikája velem szemben, az abból is látszik, hogy az ezt megelőző napon, amikor az egyik minister úrhoz interpellációt intéztem és követeltem, hogy magas állásban levő politikusok ne vállaljanak magasabb állást nemzetközi, nem magyar pénzintézeteknél, állandóan támadott engem, nyolcszor-tizszer is közbeszólt és beszédem elmondásában állandóan akadályozott. Nem tudtam elképzelni, hogy miért teszi ezt, hiszen akkor, amikor a képviselői tantiémek felemeléséről volt szó, ő azt a felfogást vallotta és annak beszédében nyíltan kifejezést is adott, hogy megadja az 500 korona napidíjat, de elvárja a képviselőktől, hogy semmiféle vállalkozásban sem mint protektorok, sem mint igazgatósági tagok ne vegyenek részt. Amikor elmondotta Gaal Gaston t. képviselőtársam szép, nagy és hatásos beszédét, körülbelül egy órán keresztül tartott, mig felolvasta a ministerek, államtitkárok, mmisteri tanácsosok, miniKAPLÓ XIII vit