Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-145

23. évi Junius hó 27-én, szerdán. 132 A nemzetgyűlés 145. ülése 19, gyűlésen ezt a kérdést igazán részletesen megvilágítani. Csak egyre kérem a nemzetgyűlés szíves engegelmét, méltóztassék megengedni, hogy egyetlen egy konkrétumot tárjak a Ház elégés pedig azt a szomorú és tragikus esetet, amely Sátoraljaújhelyen történt. (Felkiáltások talfelol : Halljuk ! Halljuk !) A panaszoknak, a kérvényeknek nem százai, de minden túlzás nélkül mondom, ezrei jönnek hozzánk, akik ezzel a kérdéssel, a tisztviselői kérdéssel foglalkozunk. A legtragikusabb egy tisztességben megőszült, ministeri tanácsosi címre rászolgált kiváló férfiúnak az esete, amelynek ismertetésével kivánok most foglalkozni. Ennek az esete a legtragikusabb talán mindannyi között. Erre kérem a nemzetgyűlés engedelmét, hogy ezt ismertethessem. Sátoraljaújhelyen — a nevét is megemlítem, mert hiszen nem szégyen, hogy ebben az országban sok ilyen nélkülöző méltóságos és nagyságos koldus van, ahogy az az illető magát méltóságos koldusnak nevezi — Beregszászi István királyi tanfelügyelő volt, akit a sors végzete ugy sújtott, hogy mindkét szemének a világát elvesztette, két gyermekét a harctéren vesztette el. Az egyiket, aki hét esztendei fogságot szenvedett Oroszországban, útjából hazatérve a Csendesoceánon temették el, okmányai nálam vannak, kitüntetéseiről tanúskodnak az okmányok; maga a családfő is, Beregszászi István, aki egyébként királyi tanácsos, címzetes ministeri tanácsos, tanfelügyelő, nem tudom hány éremnek a tulajdonosa. Ez a szerencsétlen ember nemcsak két fiát vesztette el, hanem felesége szívbeteg, egyetlen leánya pedig tüdőbajos. Ez az egyetlen leány segítségért fordult az egyik ministeriumhoz, hogy a szanatóriumban 12.000 — mondd : tizenkettőezer — korona havi költséget térítsenek meg, mert az apja, a koldus ministeri tanácsos nem tudott annyi vagyont szerezni, hogy a családját agg korára el tudja tartani. Segélyt nem kapott. Nem akarok mást, mint egy szemelvényt felolvasni s az ő nyilatkozatának egy részét, hogy kicsoda az a Beregszászi István, aki megérdemelte azt, hogy a kormányzat és a kormány ilyen mostohán bánjék el vele. A Zempléni Politikai Hirlap 1922 november 12-iki számában a következőképen ir Beregszászi Istvánról, aki még a múlt hóban a márciusi rendkívüli segélyt sem kapta meg, a tűzifa és egyéb járandóságokat sem. Később majd rámutatok, hogy a kormány milyen szépen és milyen elismerően bánt el ezekkel az urakkal, a nyugdíjasokkal Sátoraljaújhelyen, akik hasonló sorsban szenvednek az ország többi nyugdíjasaival. A Zempléni Politikai Hirlap a következőket irja: (olvassa) »Hétfőn tartott közigazgatási bizottsági ülésen vett búcsút Beregszászi István királyi tanfelügyelő, címzetes ministeri tanácsos, királyi tanácsos Zemplén vármegye közönségétől. Mindenképen eredményekben gazdag, érdemekben dús pálya felett tekinthet vissza Beregszászi István, akiről távozása alkalmával mi is megállapíthatjuk, hogy a magyarosit ás és a népnevelés terén hervadhatatlan érdemeket szerzett és működésének ideje alatt az egész vármegye osztatlan szeretetét ós tiszteletét vivta ki magának. Pályafutása alatt több izben részesült kitüntetésekben és ezekre igazán rászolgált, mert minden gondolata a magyarság ügye, a tanitó ságnak boldogulása volt. A tanítóságnak nemcsak főnöke, de jóságos atyja, körülrajongták is gyermeki szeretettel. Most, hogy betegsége miatt' két szemét elvesztve, nyugdíjazták, távozását igaz * sajnálattal fogadjuk és büszkeséggel állítjuk a mai és jövendő generáció elé is, mint az állami tisztviselő mintaképét.« Ezek a jó urak fordultak a kormányhoz, hogy segítsen rajtuk, hogy legalább ugy, mint az aktivoknak, a morzsát idejében adják meg. Fordultak a jóbarátokhoz is, akik olyanok, mint a vándormadarak, akik jő időben jönnek s a számuk egyre nő, ha pedig rossz idő jön, akkor elmennek, elvándorolnak. Nem olvasom fel annak a nagy és tekintélyes állást betöltő tisztviselőnek nevét, akihez ez a vak méltóságos koldus — mint ő mondja — fordult és kérve kérte, hogy segítsen a kormány rajta, mert a felesége szívbeteg, ő maga vak, cikkek Írásából él, leánya tüdőbeteg, gyermekeit elvesztette. Fordult ehhez a tisztviselőhöz, de süket fülekre talált a következők szerint (olvassa) : »Kedves barátom ! A háború kitörésekor nemcsak mindkét fiamat azonnal küldöttem a harctérre, hanem az »Aranyat vasért« jelszó elhangzása után feleségemmel együtt minden családi ereklyénket örömök között adtam oda. Jegygyűrűnket sietve áldoztuk fel a haza oltárára. Eladnivaló értékünk továbbra már nincs.« Pikler Emil: így csapták be a magyar népet. Homonnay Tivadar: »Az is köztudomású dolog, hogy súlyos idegbajom miatt elvesztettem látásomat. Nyugdíjam pótlása céljából ezért teljesen képtelen vagyok mellékkeresetre.« A továbbiakban kéri az illető urat, hogy segítsen rajta. (Olvassa :) »Az ünnepek után nyugdíjas bajtársaimmal bizalmas értekezletre jöttünk össze, ahol abban állapodtunk meg, hogyha hátralékos illetményeink — tüzelőanyag és egyéb — ujabb sürgető kérelmünkre sem fognak kiutaltatni, meg fogjuk szállni az itteni állampénztárt és addig onnan el nem megyünk,« — nem puskatussal akarták megszállni, csak nem akartak onnan elmenni, — »el nem mozdulunk, amíg jogos követeléseink kielégítést nem nyernek. Midőn e megbeszélésünk az egyik Sátoraljaújhelyen időző oligarcha főúrnak fülébe jutott,« — bizonyosan urat akart mondani, — »állítólag a következőket mondotta : Ha ezt meg merik tenni, puskatussal kell hogy szétverjék a bitangokat. Ez a kijelentés annyira vérlázító, és ökölbe szorítja a kezein-