Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-141

A nemzetgyűlés 141. ülése 1923. évi június hó 20-án, szerdán. 5 az illeték lefizetésének folytonos halogatásában álltak, a korona leromlása folytán mindig az államkincstár kárára szolgáltak. Ezzel az erélyes rendelkezéssel mindenesetre elébe vágunk ezeknek a visszaélésszerű üzelmeknek. A szakasz utolsó bekezdése is speciális rendelkezést tartalmaz, amely a bizottságban jogászi szempontból aggályt keltett, de a fiskális szempontok lévén a döntők, mégis elfogadtatott. Kimondja ez a szakasz, hogy a vagyon átruházási illetéket akkor is meg kell fizetni, ha magánjogi szempontból a tulajdon átruházása érvényesen nem törtónt meg, vagyis ha nem állíttatott ki erről okirat. Erre azért volt szükség, mert a közigazgatási bíróság állandó gyakorlata természetszerűleg arra az álláspontra helyezkedett, hogy ott, ahol magánjogilag nem perfekt a jogügylet, az után az illetéket sem szabja ki. Ismervén azonban azokat a nagyszámú üzelmeket, amelyek épen a fővárosban előfordultak és abban állottak, hogy egyes ingatlanokat szóbelileg tovább adtak, azután ismét tovább adtak s csak a láncszem utolsó tagja kötötte meg az írásbeli szerződést, úgyhogy ezek az üzelmek nagyon kárositották az államkincstárt, —

7 a bizottság a rendelkezést magáévá tette. A 9. § egy nagyon fontos kérdést, a kincstári házhaszonrészesedés kérdését szabályozza. Erről a kérdésről, illetőleg a kérdés alapvető problémájáról már nagy alapos vita folyt a házadótörvényjavaslat törvényerőre emelése során, s azok a szempontok, amelyek ezen vita során felmerültek, a lehetőségig honoráltattak is ezen szakasz fogalmazásánál; Nem mutatok itt egyébre rá, csak arra, hogy a kisebb agrár-exisztenciák lehető védelmezése szempontjából kimondja a javaslat azt, hogy a két lakórésznél nem nagyobb lakások, amennyiben azokat a tulajdonos lakja, mentesittetnek ettől a kétségkívül igen súlyos köztehertől. A bizottságban ez ellen felszólalás történt. Kifogás tárgyává tették ugyanis azt, hogy miért mentesül a kincstári házhaszonrészesedés alól csak a kétszobás tulajdonos és miért nem az ilyen lakó is ? A bizottság ugyanis épen a lakásforgalom kötöttségénél fogva továbbment ós kimondta a ministeri javaslattal szemben azt, hogy a kincstári házhaszonrészesedést minden esetben a lakó köteles megtéríteni. Azt hiszem, felesleges indokolnom, hogy egészen más viszonyok között lakik valaki, aki a saját házában lakik, mint az, aki bérel lakást. Első pillanatra talán ugy tűnik fel, mintha ez a rendelkezés igazságtalan volna. Méltóztassék azonban meggondolni, hogy a lakásforgalom még mindig kötött és hogy a lakbérek még mindig alatta vannak annak a tényleges haszonértéknek, amelyet a lakások érnek. Hogy egyszerűen fejezzem ki magamat, sokkal drágábban lakik mindenki, aki a saját házában lakik, mint az, aki lakást bérel; méltányos tehát, hogy azt, aki bérelt lakásban élvezi a kötött lakás előnyeit, legalább a kincstári házhaszonrészesedéssel sújtsuk épen az egyelőre nehezebb helyzetben levő háztulajdonosok javára. (Helyeslés jobbról.) A 10. § igen nagy hiányt pótol. A részvény va gyón váltságra vonatkozó vagyonváltságtörvény végrehajtása során több olyan visszaélésszerű tünet észleltetett, amelyeket ez a szakasz eliminálni fog. Elsősorban az elővételi jog 30 napos határideje, amelyet a részvénytársaságok részére biztosított, túlhosszu volt s a valuta esése folytán megint a spekulációnak adott tápot, a javaslat tehát a 30 napos határidőt 3 napra rövidíti. De talán még fontosabbak a következő rendelkezések, amelyek az aiaptőkeemelések során történt visszaéléseket akarják kiküszöbölni. Az alaptőkeemelések során ugyanis az történt, hogy a kincstár nem volt abban a helyzetben, hogy a fölemelt alaptőkék után is élvezze a vagyonváltság százalékát. A legtöbbször az volt a baj, hogy a kincstár nem értesült az alaptőkeemelésről s kijátszották a kincstár érdekeit azzal, hogy különböző szindikátusok alakultak, amelyek nem voltak hajlandók, hogy a részükre biztosított részvénymennyiségből a kincstárt vagyonváltság címén aránylagosan kártalanítsák. Miután az alaptörvény erre nézve világos rendelkezéseket nem tartalmazott, a 10. § ezeket az eseteket szabályozza, és pedig természetszerűleg akként, hogy a kincstár érdekei megóvatnak és még azzal a szankcióval is, amely mindenesetre igen súlyos, hogy kimondja ebben a tekintetben a részvénytársaságok igazgatóságainak egyetemleges, szolidáris felelősségét. Ide vette fel a bizottság a pénzügyministérnek azokat a rendelkezéseit, amelyeket az előző vagyonváltságok kedvezményes fizetése terminusának kitolása tekintetében tett. Erre annak idején tulajdonképen törvényi felhatalmazás nem volt, minthogy azonban a pénzügyminister ezeket a rendelkezéseket épen az adózó polgárok érdekében adta ki, a bizottság azok jóváhagyása elől természetszerűen nem térhetett ki. Egy olyan szegény állam, mint a magyar állam jelenleg, nem engedheti meg magának azt, hogy komplikált és mindenesetre nagy apparátussal kapcsolatos eljárásai díjmentesek legyenek. Ezek a szempontok vezették a pénzügyi bizottságot akkor, amikor magáévá tette a pénzügyministeri javaslat mostani 11. §-át, amely az egész védjegyeljárásra vonatkozólag kimondja az illetékkötelezettséget. Ugyanebben a szakaszban egy rendkívül fontos és a jövő szempontjából is nagyjelentőségű intézményünk megsegítésére siet a kormányzat, illetőleg a pénzügyi bizottság, nevezetesen a magyar postatakarékpéntáréra. A m. kir. postatakarékpénztár helyzete az utóbbi időkben igen kritikussá vált. Ennek oka egyrészt abban van, hogy a postatakarékpénztárnak igen nagy létszámú volt a tisztikara,