Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.

Ülésnapok - 1922-131

 nemzetgyűlés 131. ülése 1923. évi május hó 30-án, szerdán. 31 gilag, de főképen egészségileg sokszor oly súlyos megkárosodással jár? 5. Hajlandó-e a t. kormány sürgősen intézkedni aziránt, — amit különben az egész orvostársadalom múlhatatlanul sürgősnek és szükségesnek lát — hogy már a legközelebbi tanévben tétessék kötelezővé az orvosegyetemen a száj- és fogbetegségek kór- és gyógytanának féléven át való hallgatása?« Elnök : Az interpelláció kiadatik a népjóléti és munkaügyi minister urnák. A népjóléti és munkaügyi minister ur kivan szólni. Vass József népjóléti és munkaügyi minister : T. Nemzetgyűlés S Az igen t. interpelláló képviselő ur interpellációjában érintett anyagot szerény nézetem szerint kizárólag csak közegészségügyi szempontból szabad elbírálni, következőleg mindazokat a többé-kevésbé anyagi, exisztenciális szempontokat ki kell a kérdésből kapcsolni, amelyek pedig a feszültségnek, amely érezhetően megvan, a legnagyobb részben okai. Tisztán közegészségügyi szempantból tekintve a kérdést, egészen bizonyos az, hogy az orvostársadalomnak ama törekvése, hogy a szájban való, tehát az orvos hatáskörébe tartozó fogászati műveletek kizárólag orvosilag erre a célra képzett egyének hatáskörébe utaltassanak. És valóban eredetileg ez volt a tendenciája a magyar törvényhozásnak is, amikor t. i. éles határvonalat vont a fogorvosi és a fogtechnikusi működés között, — ezt a szót kivánom inkább használni, bár tulaj donképen ugyanazt jelenti, mint amit a t. interpslláló képviselő ur emiitett azzal a szóval, hogy fogiparos. A kritérium, amely elválasztja egymástól a két hatáskört, abban nyilvánul- meg, hogy a fogtechnikus semmiféle olyan munkát nem végezhet, amely munka közvetlen összeköttetésbe hozná az emberi szájjal, hogy valami infekció, vagy bármi más veszedelem elő ne állhasson. Közben jöttek azután, olyan idők, amelyek épen a képzeli fogorvosoknak hiánya miatt magukkal hozták azt a kényszerűséget, hogy a fogtechnikusok száma megszaporodván, a hatóságok figyelme elterelődött arról a tünetről, hogy a fogtechnikusok kezdtek beavatkozni olyan műveletekbe is, amelyek a fogorvosok hatáskörébe tartoznak. Ez abusus volt, amelyet 1911-ben egy belügy ministeri rendelet próbált megszüntetni. Ez a rendelet kimondotta azt, amit az előbb voltam bátor emliteni, hogy megvonta az éles határvonalat és azután próbálta szanálni a helyzetet olyformán, hogy tanfolyamot rendelt el és vizsgálattól tette függővé a már orvosi hatáskörben dolgozó fogtechnikusok részére, illetve tette lehetővé számukra, hogy megadassék nekik továbbra is az engedély ahhoz, hogy a működésüket folytathassák, amennyiben t. i. a tanfolyamot végighallgatják és a vizsgát sikeresen leteszik. Kimondotta ez a rendelet azt is, hogy a vizsga meg nem ismételhető, hogy tehát többé ilyen helyzet szanálására nem lesz mód és alkalom. Már most az a helyzet állott elő, hogy mindazok, akik annak idején jelentkeztek a tanfolyam hallgatására, a vizsgát, ha jól emlékszem, 95%-ban sikeresen tették le, aminek következtében megkapták a felhatalmazást arra, hogy ők, de csakis ők, dolgozhatnak továbbra is és végezhetik fogászati munkájukat abban a szélesebb hatáskörben, amely már az orvosok hatáskörébe nyúlik át. Ez a helyzet azonban nagyon sok csalogató elemet rejt magában a később képzett fogtechnikusok részére, akik ugyanezzel a tendenciával, ugyanezzel a kivánsággal állnak most elő, hogy ők is meg akarják kapni ezt az engedélyt. Nagyon sokan kérnek tőlem vizsgára és tanfolyam hallgatására engedélyt, szoritanak és sürgetnek abban az irányban, hogyha másképen nem, kegyelmi utón eszközöljem ki részükre az 1911. évi rendeletben vizsgától, illetve tanfolyam hallgatásától függővé tett, szélesebb körben Való mozgás lehetőségét. Természetesen mindez lehetetlen. Először is nem tudok tanfolyamra engedélyt adni, mert tanfolyam nincs. Egyszer volt, akkor tartottak ilyen tanfolyamot, de a ministeri rendelet kimondotta, hogy az többé meg nem ismételhető, a vizsgálóbizottság többé nem létezik, azt hiszem, tagjai közül egyik-másik nincs is életben. De kimondotta a rendelet még a tilalmat is arra, hogy többet ez a vizsgálóbizottság nem működhetik. Azankivül figyelembe kell vennem, még pedig igen nagy mértékben, a kétségkivül elsősorban illetékes orvostársadalomnak azt a sürgetését, hogy a fogtechnikusok munkája végre élesen határoltassék el a fogorvosok munkaterétől, és amennyiben valami túlkapás történnék az egyik munkatérről a másikra, az esetben közigazgatási utón hajtassam végre az 1876 : XL. te. rendelkezéseit. Ezzel körülbelül vázoltam annak az egész kérdésnek lényegét, amelyet a képviselő ur érintett. Most már csak röviden válaszolva, a következő megjegyzéseket vagyok bátor tenni. Az első kérdés az, van-e tudomásom arról, hogy iparigazolvánnyal ellátott, de az 1911. évi rendelet értelmében ilyen jogosítvánnyal felruházott fogtechnikusok olyan műveleteket is végeznek, amelyekre nekik felhatalmazásuk és előképzettségük nincs. Erre a kérdésre válaszom az, hogy sajnos, van róla tudomásom, sőt megvallom őszintén azt is, hogy némileg elfogult vagyok a fogtechnikusokkal szemben azóta, amióta tájékozás céljából elmentem a stomatológiai klinikára és megnéztem azt az egész borzalmas kiállítási anyagot, amely ott feltalálható, azt az anyagot, amely szerencsétlen embertársaink eleven példáján illusztrálja, hogy hozzá nem értő embereknek a fogkezelésbe való beavatkozása minő eredményekkel jár. Nagyon melegen ajánlom azoknak, akik hajlandók tisztán közegészségügyi szempontból ezt a kérdést elbirálni, hogy méltóztassanak elfáradni oda és megnézni, hogy nem képesitett embereknek infekciózus belenyúlása az orvosok működési területébe minő rettenetes és helyrehozhatatlan eredményekkel jár, ugy, hogy egyik-másik esetben a legsúlyosabb operációval sem lehetett megmenteni az életét annak a szerencsétlen embernek, akit