Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.
Ülésnapok - 1922-138
246 À nemzetgyűlés 138. ülése 1923. évi június hó 14-én, csütörtökön. szerűségéről. Azt is beismerte, hogy az egyszerűsítés célját helyesnek tartja, kifogásolja azonban azt, hogy a minister ur által benyújtott törvényjavaslat ennek a szervnek jelentéktelenné válását fogja eredményezni. Legyen szabad ezzel szemben ugy felállítanom a kérdést, amint én jóindulattal, igazán sans peur et sans reproche felfogom, hogy t. i. ha látok egy nem működő intézményt, — amilyen pedig az 1907. évi XXXVI. te. alapján felállatott közlekedés 1 " tanács volt,—akkor épen meg kell d>csérnem a ministeremet, mert az &z ő törvénytisztelet ét tanúsítja, hogy a mostam alkotmányos, mondjuk, zavarból — mert ősi alkotmány ónknak egy fényes darabja, a főrendiház nem működik, talán nem is működhetik — levonja azt a konzekvenciát, hogy egy nem létező szerv helyébe egy életképes olyan szervet igyekszik beállítani, amely valószínűleg a közre hasznos munkát fog végezni. Visszaemlékszem arra, hogy amikor még a tarifabizottság működött, — kezdő hivat álnok voltam a fennállott közmunka- és közlekedésügyi ministerium vasúti osztályában — Baross minister úgyszólván minden fontos kérdést a vasúti tarifabizottságban tárgyaltat ott , lett légyen az forgalomirányítás, áruklasszifikáció, díjkedvezmény, illetve bárminő vasúti tarifaügy, de amellett a megadandó előmunkálati engedélyeket is oda kellett bevinni referálni azért, hogy a vasúti szakbizottság, hogy ugy fejezzem kimagamat, e tekintetben véleményt nyilváníthasson. Ha tehát mi azt akarjuk, hogy ez a bizottság és annak működése is szakszerülegyen, akkor én nemt udom elképzelni, hogy egy majdnem parlamenti terjedelmű tanács csak azért tartassék fenn, mert azt egy törvény annak idejében megalkotta. Egész bátran mondhatjuk, hogy a gyakorlati élet megmutatta, hogy ez a törvény nem felelt meg. Ami az elnevezést illeti, mélyen t. barátom, Hegymegi-Kiss Pál képviselőtársam kardot rántott a »tanács« elnevezés mellett. Bevallom őszintén, ne méltóztassék rossz néven venni, engem a »tanács« szó nagyon szomorú emlékekkel tölt el. (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) Nem tehetek róla, de önmagámon vennék erőt, ha belenyugodnám ebbe az elnevezésbe. De ha nem is az érzületemre hallgatok, hanem tisztán a logika által igyekszem magamat vezettetni, akkor is —, kegyeskedjenek megengedni, hogy felfogásomat e részben kifejtsem — ugy hiszem, hogy önmagamnak tanácsot nem adhatok. Ha tehát egy minister egy tanács élén áll, amelynek ő az elnöke, hogyan adhat ő önmagának tanácsot 1 Ha azonban valakit bevisz abba a testületbe, hogy az adjon tanácsot, akkor azt hiszem, hogy ez a testület már »bizottság« lesz. Hiszem, hogy nemcsak a jelenlegi kereskedelemügyi minister ur, de bárki legyen az a szerencsétlen ember, aki az utódja lesz — mert hiszen ma ministemek lenni nem öröm — óvakodni fog attól, hogy politikumot vigyen bele egy ilyen dologba. Hiszen neki nem arra van szüksége, hogy annak a 25—30 tagnak rokonszenvét megszerezze vagy ellenszenvét megszüntesse,, hanem neki igazán szakvéleményre van szüksége. Kétségkívül meg fogja válogatni azokat az egyéneket, akiknek a véleményére kíváncsi. Csak azért, hogy egyesek tudósok színében jelentkezzenek és otthon, a családi körben eldicsekedhessenek, hogy őket a kereskedelemügyi minister kinevezte, a minister ur bizonyára nem fog kinevezni. Igen fontosnak tartom előttem szólott t. barátomnak azt az aggályát, amelyet a hatáskör kérdésénél emiitett. Teljes mértékben appreciálom ezt, de a magam részéről kénytelen vagyok rámutatni ezzel szemben arra a nehézségre, hogyan szövegezzük meg a hatáskört ? Hiszen az egyik kérdés, ugyebár, az, hogy tárgyi szempontból milyenek lesznek azok az ügyek, amelyek eo ipso a bizottság elé kerülnek vagy kerülhetnek, —mert itt okvetlenül bifurkációról lehetne szó. Ezt a kérdést, mint a közeljövőben a vasúti politika terén feltétlenül szükséges nagyszabású, mélyreható intézkedéseket, igy pl. az államvasutak üzeme gazdaságosságának kérdését is, feltétlenül kell t hogy megfontolás tárgyává tegyük. Hiszen, ha megnézzük az egész világ vasutügyét, azt tapasztaljuk, hogy a személyi tarifából eredő bevételek rendszerint fedezik a személyzeti kiadásokat. Nálunk ez nincsen meg, hanem van ehelyett egy monstre, lehetetlen igazgatóság, amely — bocsánatot kérek — szerény véleményem szerint még akkor is nagy volt, amikor a Kárpátoktól az Adriáig terjedő vasúti hálózatunk volt. (Helyeslés.) Most, amikor le vagyunk rongyolódva, meg vagyunk csonkítva és amikor folyton arról beszélünk, hogy egyszerűsíteni ke 1 ! mindent, lehetetlen ezt a monstre igazgatóságot fent ártani. Bár nem volt szerencsém a minister úrral e tekintetben eszmét cserélni, de azért azt hiszem, nem igen lehetek távol az ő felfogásától akkor, amikor azt hiszem, hogy ő majd hajlandó lesz megfontolni, nem volna-e helyesebb az államvasúti igazgatás decentralizálásával foglalkozni. Természetesen alaposan és nem előkészítés nélkül, mert a közgazdaság nem tür kísérleteket. A közgazdaság, különösen pedig a vasutügy, nem tür sarlatánizmust; keserűen visszaüt, ha nem kellő emberek, nem kellő tudással igyekeznek különböző dolgokat felszínre hozni?» — talán könnyű jelszavakat, amelyek tetszető, sek. Kétségkívül ugy látszik, hogy a közel jövőnek egyik problémáját volt szerencsém ebben a mondatban érintenem. Tehát 'nemcsak a szervezeti kérdésről, nemcsak a vasutak üzemének gazdaságosságáról, nemcsak a tarifáról van szó, hanem itt van egy igen fontos kérdés, az áruklasszifikáció is. Mint méltóztatnak tudni, az 1867-ik évi kiegyezés bizonyos tekintetben megkötött minket, Ü vasutak tekintetében. 1867-ben az akkor megkötött vám- és kereskedelmi szövetség az egyforma elveket kötötte ki, legalább is a fővasutakra nézve. Ez fontos volt akkor, és később egyre jobban és jobban szőrit ott ak bennünket. Annyira ment az azonosság, hogy pl. a díjkedvezmények ügyének szabályozása is ugyanaz volt, amit Ausztriában
