Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.

Ülésnapok - 1922-133

A nemzetgyűlés 133. illése 1923. évi június hó 6-án, szerdán. K-t kapnak az illető uradalomtól. (Egy hang jobbfeUl: Igaz!) Ugyanígy vannak az erdőgazdasági alkalmazottak, a nyugdíjas erdőtisztek, belső hivatalnokok, nyugdíjas erdőaltisztek seregszámra; ezek szintén csak ilyen nyugdíjas javadalmazásban részesülnek, sőt az alacsonyabb sorsnak, a kisebbrangu ilyen nyugdíjas alkalmazottak közt van olyan, aki negyedévenként kap 46 K kegy díj at. Ezek az emberek az uradalmak, a magángazdaságoknak szolgálatában élték le, töltötték el egész életüket, azoknak adták egész munkaerejüket és most itt vannak kidobva a kétségbeesésnek, a nélkülözésnek a karjaiba, mert hiszen csak nem lehet elképzelni, hogy 46 korona negyedévi nyugdíjból meg lehessen élni. De nemcsak a mező-, és erdőgazdasági uradalmaknál s magánalkalmazóknál, hanem a vállalkozás terén másutt is, gyáraknál, bankoknál hasonló a helyzet. Valamennyivel-annyival jobb, mert ezeknél a nyugdíjas járandóságok mégis magasabbak, a nagyobb állású nyugdíjas tisztviselőnél itt-ott talán 1000—1200 koronáig emelkedik. De lehetséges-e az, hogy valaki ma 1000 koronából meg tudjon élni, különösen ha munkaerejét otthagyta annak a vállalkozásnak a szolgálatában, amely őt ezzel az összeggel fizeti? Ezeket a nyugdíjas, kegydíjas járandóságokat még olyan időben állapították meg, amikor az a 200 vagy 91, de különösen az az 1000 vagy 500 korona pénz volt. Ezek körülbelül kifejezik azt az értéket, azt az ekvivalenst, amely annak id«jén az illető nyugdíjast az uradalomtól, a szabályok szerint is megillette. Ezek mind aranykorona-ekvivalensek. A hiba csak ott történt — mert hiszen ebbe bele lehetne nyúlni — hogy ma is csak 200 vagy 180 korona nyugdíjat kap egy kasznár, 91 koronát az özvegye, vagy 30 koronát egy kisebbrangu alkalmazott. Ha az aranykorona volna! De azóta ezerszeresen leromlott a pénz értéke és ezeknek a szegény magángazdasági alkalmazottaknak az érdekében — idesorolom a mezőgazdasági, az erdőgazdasági, ipari, kereskedelmi nyugdíjasokat —-' nem történt semmi. Ha valami történt eddig, az mindig az aktiv alkalmazásban levők javadalmazása érdekében történt. Ezek a szegény páriák, akik most már koldulni járnak —magam is ismerek olyant, aki könyöradományokból tartja fenn magát — megpróbálkoznak azzal, hogy a bíróság elé mennek kérelmeikkel, hogy a bíróság valódi értékben Ítélje meg nekik azt a nyugdíjat, amelyet ők megérdemelnek, amely nékik meg is adatott. A bíróságok itt-ott segítségére sietnek ezeknek a szerencsétleneknek, valorizálják a nyugdíjat és kimondják, hogy ugyanannyi mázsa búzát, vagy értékben ugyanannyi koronát tartoznak fizetni az uradalmak nyugdíj vagy kegy díj gyanánt — természetesen nemcsak az uradalmak, hanem a többi magánalkalmazók is — amennyi értéket az a nyugdíj megállapítása idején reprezentált. Viszont azonban más bíróságok más álláspontra helyezkednek. Hiszen tudjuk, hogy a kir. Curián is kétféle álláspont van ; egyik valorizáló álláspont, a másik a névérték álláspontja, amely megmarad amellett, hogy csak a névértéket lehet követelni. Ilyen körülmények között, de tekintetbe véve azt a nehézséget is, hogy mire egy per lefolyik, azt a huzamos időt nekik át kell szenvedniük, ezt a kérdést nem lehet rendezni ugy, hogy hagyjuk, hogy a bíróságnál miféle judikatura fog kialakulni, hanem sürgősen segítségükre kell sietnie a kormánynak ezeknek a szerencsétleneknek. Neki módjában van egy nagyon rövid utu törvényhozási intézkedést iniciálni és itt egy törvényt keresztülvinni, hogy ezeknek a szerencsétlen páriáknak még járjon az a nyugdíj, amelyet annak idején nekik valódi értékben kiszámítottak. Nem kívánok ezúttal, attól a hatalmas nagy vagyontól, amelyről az előbb szó volt, valami igen nagy áldozatot, nem kívánok a kormánytól, az államháztartástól sem nagy áldozatot, amikor azt kérem, hogy ezek az óriási nagy magánvagyonok tegyék meg azt a kötelességüket, amely Őket közvetlenül volt alkalmazottaikkal, szolgáikkal szemben terheli. Itt igen könnyen felhevül egyik-másik képviselőtársunk és amikor valaki közülünk szociális intézkedést javasol és kér, hamarosan odadobják neki, hogy kommunista. Csakugyan, nálunk ma is megvan részlegesen a kommunizmusnak, a bolsevizmusnak az álláspontja a rendeletekben, a törvényekben is, mert hiszen csak egyre méltóztassanak figyelni, ott vannak a háztulajdonosok, amely háztulajdon jobbára a kispolgárság tulajdoni tipusa. Magyarországon a városokban és mindenütt másutt is lehetőleg ilyen kis házakba fektette bele a kis polgárság a vagyonát, abban kereste annak konzerválását. Mi történt? Az, hogy a kormány a háztulajdonosokra irtózatos nagy, az elviselhetetlenségig nagy szociális terhet rótt rá, amikor kötelezte őket, ezeket a szegény páriákat, akiknek nincs más vagyonuk, akik ugy gondolkoztak, hogy ez öreg korukra elég lesz a megélhetésükre, hogy olyan jövedelmezőséggel megelégedjenek, amiből egy törött üvegtáblát sem lehet bemetszetni. Ha az állam, maga a kormány évek óta lehetségesnek, tartja azt, hogy a háztulajdonosokkal szemben — akik nem az igen gazdag emberek közé tartoznak, eltekintve egy részüktől — a bolsevizmus álláspontjára helyezkedjék — amit én ezúttal nem is akarok kifogásolni, mert belátom, hogy nem lehet az emberek ezreit, millióit az utcára kirakni — akkor ugyanilyen nagy szükségnek a kielégítésére, ha százszor és ezerszer is azt mondják, hogy kommunizmus, a többi vagyonhoz is oda kell fordulni a haza megmentése érdekében, a keresztény szeretet-es a faj védelem érdekében, és meg kell követelni azt a nagy