Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-124

404 A nemzetgyűlés 124. ülése 1923. évi április hó 24-én, kedden. társadalmi osztályt is, a magyar nemességet, amelyik a történelem folyamán súlyos és nagyon sok szomorú igazságtalanságot követett el a magyar jobbágysággal szemben. Történelmi adatokra hivatkozom, nemcsak épen megállapításokat akarok, hanem megállapításokkal akarom alátámasztani ezeket és leszek bátor erre nézve néhány történelmi adatot is felolvasni. De megállapítani kívánom ez alkalommal rögtön, hogy ha a magyarság Erdélyben pusztul, — ezt Gombos Albin állapítja meg egyik történelmi munkájában, még pedig »A parasztlázadás történetéiben, — annak nagy része a nemesség bűne. A magyar nemesség volt az oka, hogy kipusztult a magyar jobbágyság... Horváth Zoltán : Es betelepítette az oláhokat ! Szeder Ferenc :... és engedelmes oláh jobbágyokat telepitett a helyébe. De a magyar jobbágyság fellázadása után, 1514-ben hozott törvényalkotások, amelyek azután végigvonultak egészen a magyar jobbágyság keserves, rögös utjain egész a felszabadulásig, mind azt bizonyítják, hogy a magyar földmunkásságot, a magyar jobbágyságot közönséges igavonó állatnak tartották a magyar nemesek és a magyar földesurak. Nagy Ernő : No nem mind, azt nem lehet igy általánosságban mondani ! Szeder Ferenc : En, amikor ezt a megállapítást teszem, történelmi adatok alapján szólok és legkevésbé gondolok arra, hogy nem voltak becsületes és jóérzésű földesurak, nem gondolok arra, hogy kivétel nélkül valamennyien olyan elbánásban részesítették a jobbágyaikat, mint amilyenre az 1514-iki törvényalkotás feljogosította őket. Voltak nemesen érző, becsületes földesurak elenyésző csekély számban, de a legnagyobb rész közönséges igavonó állatnak tekintette a magyar jobbágyságot, akinek még a legprimitívebb életviszonyaiba is belenyúltak, akinek megszabták még a ruházkodási módját is, akire nézve megállapították, hogy milyen ködmönt vagy csizmát viselhetnek, megkülönböztetésül a földesuraktól. Bogya János: A középkorban mindenütt ugy volt. Volt egy idő, amikor még rabszolgák is voltak. (Zaj.) Propper Sándor: Milyen cognacot ittak azóta? Rothenstein Mór: Eszterházy-cognacot ! Klárik Ferenc : Orvtámadó ! (Mozgás és zaj.) Bogya János : Hazudik ! Hazug gazember ! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Méltóztassék csendben maradni ! Szeder Ferenc; Szabad legyen nekem nagyon röviden egy pár történelmi példát állitásom igazolására felhozni. Acsády Magyar Jobbágyság történetét vettem, ahol a következőket irja (olvassa) : »Egész csekély bűntényekre alkalmazták a halálbüntetést, az igazság kiderítésénél a legkegyetlenebb eszközöket használták, Ha a nemes törvénytevő urak — irja — oklevelek alapján a korszak egyik búvára, dermesztő hidegben a vizén léket ütöttek s a gyanúsított jobbágyakat a fejüknél fogva a víz alá dugták, ki vette volna ezt tőlük rossz néven, hisz csak a vádlottakat vallatták. A nemes, aki a jobbágyakat a tőkéhez vonta s karját levágta, csak uri tisztében járt el.< Acsády könyvének 234. oldalán van ez. Azután pedig a ruházkodásról azt mondja (olvassa): »A sok közül idézem Ung 1866-iki ilyen szabályzatát, mely városban és vidéken lakó parasztember és asszony számára külön megszabja, minő szövetből készíttesse ruháját, kimondja, hogy parasztembernek jele, vagy bocskor vagy szekernye legyen és abban járjon. Aszerint a városi parasztasszonyok karmazsint, kordoványcsizmákat ne viseljenek. A szolgálók és falusi parasztasszonyok is a megirt poéma alatt csizmaszárat sem sárgát, sem veresét ne viseljenek, hanem a régimódi szerint vargasarukat. Máramaros 1696-ban ugy találta, hogy nagy kárával tapasztalja a nemes vármegye, a parasztember alkalmatlan magaviseletét. Azért végeztük uno animi voto et consensu, hogy a parasztember semminemű posztóköntöst viselni nem merészeljen, se csizmát, köpenyeget, posztóköntöst a szolgálónak, meg rásaköntös szintén szigorúan tilalmaztatott.« Van még egy idézetem, amelyet bátorkodom felolvasni, ugyancsak ezzel kapcsolatosan: »Hogy kórházat, szegényházat állított volna ez időben a vármegye, vagy a papi és tanítói személyzetet oltalmába fogadta volna, annak nyoma sincs a statútumokban. Ellenben Szabolcs megparancsolta 1607-ben, hogy minden város és falu határában akasztófát és nyársaló helyet 15 nap alatt 12 forint bírság terhe alatt csináljanak és falukban kalodákat.« Ha végig kisérjük a magyar történelmet, ha figyelemmel nézzük elődeink életviszonyait és életkörülményeit, mindenütt találkozunk ezekkel a jelenségekkel. Amikor felhoztam itt ezeket az eseteket, amikor ismertettem a t. Nemzetgyűlés előtt elődeink életviszonyait, tettem azért, hogy a történelemnek ne csak a fényoldalait, hanem az árnyoldalait is meglássuk, hogy ne csak a kacagányos nemességet lássuk meg, hanem a szenvedő, robotoló, izzadó és görnyedő jobbágyságot is, amelynek munkája hozta létre Magyarországot, melynek elvesztése, ismételten hangsúlyozom, épen ugy fáj nekünk is és épen annyira érint bennünket is, mint a t. túloldal bármely képviselőjét. A jobbágyság felszabadítása sem hozta meg megközelítőleg sem a mezőgazdasági munkásságnak azokat az életviszonyokat és életkörülményeket, melyeket a mezőgazdasági munkásság felszabadulása után joggal elvárhatott volna. Amig a gazdasági élet 1867 után valamennyire konszolidálódott, amig nagyobb közgazdasági művek építésénél foglalkoztatták a mezőgazdasági munkásokat, addig jól-rosszul csak eltengődtek a mezőgazdasági munkások, de ezek-