Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-114

98 A nemzetgyűlés 114. ülése 1923. évi március hó 21-én, szerdán. volna kötelezővé Ítélet előtti letartóztatásukat és ha nem kellett volna fellebbezést nem ismerő biróságok Ítélkezésének kitenni magukat. A kormány ezeket a kétségtelenül törvényes következtetéseket nem akarja levonni. Ürügyet keres arra, hogy ezt a hirbedt gyorsított eljárást tovább is hatályban tarthassa. Nem törődik azzal, hogy mire kötelezi őt a törvény, az 1922. évi XVII. te. 6. §-a. A jogászközvéleményre kell tehát appellálnom a kormánynak ezzel az eljárásával szemben. Én érdeklődtem az igazságügyministernél és a ő ministeriumának vezető embereinél. Három érvet hoztak fel a gyorsított eljárás további hatályban tartása mellett, három olyan érvet, amelyek egytől egyik abszurdumok. Ezen érvek egyike ugyanaz, amelyet Farkas István képviselőtársamnak a Népszava elkobzása tárgyában minap előterjesztett sürgős interpellációjával kapcsolatosan hozott fel az igazságügyminister ur. »A független bíróság dolgába nem avatkozbatom« — mondotta akkor. Pedig a Népszava elkobzását nem a független bíróság kezdeményezte. A Népszava elkobzását az ügyészség kezdeményezte, az az ügyészség, amely teljesen rendelkezése alatt áll a kormánynak, az az ügyészség, amely ugy táncol, ahogy a kormány fütyül. A Népszava ellen folyó izgatási perek felett állandóan rendelkezik az ügyészség, legalább is addig, amig az elsőfokú ítéletet meg nem hozta a bíróság. Az ügyészségnek bármikor módjában áll megszüntető indítványt tenni, illetőleg elejteni a vádat, úgyhogy tehát nem arról van itt szó, hogy a független bíróság dolgába beavatkozhatik-e az igazságügyminister ur, hanem igenis arról, hogy kétségtelenül beavatkozhatik az ügyészség dolgába. Ugyanez áll a gyorsított eljárási ügyekre is. Amig a bíróság elé kerül az a bűnügy, amelyben az ügyészség letartóztatott valakit a gyorsított eljárás alapján, addig hetek, hónapok, sőt esetleg egy év, másfél év is eltelhet. Addig a bíróság elé nem kerül az ügy, a bíróságnak tudomása sincs róla. Egyáltalában nem áll az az érv, amelyet az igazságügyministerium vezető emberei felhoztak, hogy t. i. annak megállapítása, hogy a gyorsított eljárás február 10-ével megszünt-e vagy sem, a biróságok dolga, s hogy az igazságügyministeriumnak semmi hatásköre nincs ebben a kérdésben. Igenis az igazságügyministeriumnak az indemnitási törvény megfelelő rendelkezése alapján kötelessége, hogy megállapítsa, rendeletileg deklarálja azt, hogy a gyorsított eljárás február 10-én, illetőleg 11-én megszűnt, és hogy utasítsa az ügyészségeket ennek megfelelő eljárásra. Nem állja meg a helyét az a másik érv sem, amely szerint azért nem lehet hatályon kívül helyezni a gyorsított eljárást, mert akkor jobban járnának azok, akik három ^s fél évvel ezelőtt megszöktek ez elől a bűnv&di eljárás elől, akik azonban most már bíróság elé szeretnének állni. Azok, akik igy érvelnek, nem igazságot akarnak, hanem a fehér terrort akarják tovább is fentartani. Mi belátjuk ma, amikor lehiggadtunk és amikor többé az érzelmek gondolkozásunkat nem vezetik tévútra, hogy ez a fellebbezést nem ismerő gyorsitott eljárás a maga többi különféle igazságtalanságaival együtt nagy igazságtalanság volt, hogy érthelő s talán megbocsátható is volt bizonyos felfogás szerint, hogy akkor igy csinálták a dolgot, hogy azonban ma, három és fél év után, amikor belátjuk, hogy igazságtalan volt ez az eljárás, amikor szégyeljük Európa előtt, és amikor tovább is szégyelnünk kell, hogy akkor nem tartható fenn már tovább. Arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy bűnhődjenek, akik bűncselekményeket követtek el a diktatúra alatt, de ne ötöstanácsok bírálják el ezeket az ügyeket a gyorsitott eljárás alapján, hanem rendes eljárás szerint rendes biróságok. A rendes eljárás szerint a rendes biróságok is meg fogják büntetni azokat, akik bűncselekményeket követtek el, meg fogják találni a módot erre, efelől nyugodtak lehetünk. A harmadik érv, amelyet a gyorsitott eljárás meg nem szüntetése mellett felhoz az igazságügyministerium, az, hogy február lü-én csak a kivételes hatalom alapján kibocsátott rendeletek szűntek meg, ez a Friedrich-féle gyorsitott eljárási rendelet pedig nem tartozik a kivételes hatalom alapján kibocsátott rendeletek közé, ezt nem a kivételes hatalom alapján bocsátották ki, hanem ez egy szükségrendelet, egy olyan rendelet, amelyet felhatalmazás nélkül bocsátott ki a ministerium, egy szükségrendelet, amelyre vonatkozólag a nemzetgyűlés utólagosan adta meg a jóváhagyást az 1920. évi I. te. 9. §-ában, amikor kimondotta, hogy az 1919. évi augusztus hó 7. óta alakult kormányok intézkedései jóváhagyatnak. Ezt az okoskodást tévesnek tartom. A kurzus szempontjából azonban egyenesen önvád az, amit mindjárt ki is fogok mutatni. (Egy hang jobbfelrl: Előadást tart itt vagy interpellál?) Nem igaz, mintha a gyorsitott eljárás nem alapulna a kivételes hatalmon. Hiszen az 1912. évi LXIII. te. volt az, amely a gyorsitott eljárásról szóló rendelet kibocsátására feljogosította a kormányt. Hogyan lehet tehát azt mondani, hogy ennek ellenére mégsem a kivételes hatalmon alapul ez a rendelet ? Azért, mert a Friedrichkormány a törvényben körülirt kivételes hatalom körét túlhágta, azért nem alapulna a kivételes hatalmon? Hát lehet rendes hatalma valamely kormánynak arra, hogy a közszabadságokba, sőt a 8tatáriális eljárás révén emberek életébe vágó ilyen eljárási szabályzatot rendes hatalmával megalkosson? Ha megalkothatná is, legfeljebb a közigazgatási közegeket, a ministerium alá tartozó embereket kötelezhetné arra, hogy