Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.

Ülésnapok - 1922-112

À nemzetgyűlés 112. 'ülése 1923. évi március hó 14-én, szerdán, 477 megnyugtatást. Ennek következtében teljesen indokolatlannak tartom, hogy felszólalásom által bármely képviselő is személyében megtámadva érezze magát. v

Ha valaki magára veszi, arról igazán nem tehetek. Még egy-két szót leszek bátor megjegyezni arra vonatkozólag, hogy nagyon jól tudtam, milyen előzményei voltak annak a bizonyos 1868-iki feloszlatásnak, de azok egyáltalában nem tartoztak ide, és felszólalásom keretébe és egyáltalában nem szorultam rá arra, hogy utólagos felvilágosításban részesüljek, mert hiszen véletlenül épen előttem fekszik az a könyv, amelyben az eset le van irva. Ez a körülmény abba a kényszerhelyzetbe hoz, hogy viszont helyre kell igazitanom Vázsonyi képviselő urat, mert igaz ugyan, hogy kecskeméti ügyvéd volt az az Asztalos, ellenben a kérdéses lázadás Félegyházán történt és pedig a rendelet megjelenése után. Tehát nem lehetett annak előzménye. Elnök: Szólásra következik? Héjj Imre jegyző: Kitajka Lajos! Elnök : Kitajka képviselő urat illeti a szó. Kitajka Lajos: T. Nemzetgyűlés! Március idusának, a Petőfi-cen^ennáriumnak idején a sokat hánytorgatott konszolidációnak, a társadalmi egyetértés politikájának vélek szolgálatot tenni azzal a kivételes hazafiság tüntetéssel és gyülölethirdetéssel szemben, amelynek propagálására közvetlenül előttem a ministerelnök ur is volt szives vállalkozni. Ezt a célt vélem szolgálni, amikor olyan közszabadságokat kívánok ezúttal reklamálni, amelyek már az 1848-iki márciusi követelésekben is benne foglaltattak, amelyek azonban széles néprétegek részére mind e napig nem valósultak meg. A gyülekezési és egyesülési jogról van szó, nem először, és sajnos, valószínűleg nem is utoljára, itt a nemzetgyűlés termében. Ezúttal kivételesen egy olyan társadalmi réteg gyülekezési és egyesülési szabadságáról lesz szó, amely ezeket a közszabadságokat, az alkotmányos életnek ezen fundamentumait leginkább nélkülözi. A vasúti munkások, a villamos ós helyiérdekű vasúti alkalmazottak gyülekezési és egyesülési jogáról van szó, ezt kívánom szóvátenni. A Máv. munkakötelékébe tartozó munkások 1923 február 8-án a régi képviselőház helyiségében gyűlést akartak tartani a következő napirenddel: 1. ISTyugbérpénztári kívánságok. 2. Szövetségi alapszabály ismertetése és elfogadása. Ezt annak rendje és módja szerint bejelentették az államrendőrség főkapitányságának, mely a megtartani szándékolt gyűlést a következő megokolással tiltotta be (olvassa): »A bejelentést tudomásul nem veszem és annak megtartását államrendészeti érdekből betiltom.« Meg vagyok győződve arról, hogy Marinovics rendőrfőkapitány ur, aki a végzést kiadta, nem a saját elhatározásából adta ki ezt a végzést, hanem előzőleg valószínűen megbeszélte a belügyminiszter úrral, mert hiszen, ha nem is szükséges megdicsérnem a budapesti magyar királyi állam* rendőrséget a gyülekezési és egyesülési jog körül tanúsított nagy serénységeért, de Budapesten mégis ugy, ahogy valamiféle egyesülési és gyülekezési lehetőségek vannak a munkásság számára. Ha tehát itt, amikor a magyar államvasuti munkásoknak gyűléséről van szó, a főkapitány ur ilyen végzést hozott, akkor bizonyára megkérdezte előbb a felettesét, az országos főkapitányt és a belügyminist er urat és valószínűleg ennek a közös tárgyalásnak eredménye lett az a lakonikus rövidségü válasz, hogy »államrendészeti okokból betiltom«. Érdemes megállni egy pillanatra ennél a tételnél. Mi tulaj donképen az állam rendje, ha nem az, hogy az állampolgárai szabadon egyesülhessenek és gyülekezhessenek abból a célból, hogy a maguk érdekeit, céljait és szükségleteit kifejezésre juttatva, azokat illetékes helyre eljuttassák ; ott erről tudomást szerezhessenek, a baj okát orvosolhassák és a szükséglethez képest megftlelőbb intézkedéseket tehessenek a kialakult helyzettel szemben. És van-e rendje egyáltalán annak az államnak és lehet-e államrendnek nevezni olyan rendszert, ahol a legelemibb lehetőségekkel nem rendelkeznek a munkások, ahol ezekkel a legelemibb jogokkal nem élhetnek bizonyos foglalkozásbeli kategóriák. Szerintem nem. A gyülekezési és egyesülési jog mindenekfölött való joguk azoknak, akik saját hazájukon csak az egyesülésnek, csak a szervezkedésnek segítségével tudnak segíteni és minden állami gyámkodás, minden állami omnipotencia haszon nélkül való marad, ha nem lehet megfelelő ellenőrzést gyakorolni a létesült intézményekkel szemben azoknak, akikért az intézmények, akikért bizonyos intézkedések létesíttettek. Vájjon mennyiben ellenkeznék az államrenddel, mennyiben sértené az állam rendjét az, ha ezek a vasúti munkások például a nyugbérszabályzatról tárgyaltak volna ezen a gyűlésen ? Mert hiszen ez volt a programmra tűzve : nyugbérpénztári kívánság. Ezt a nyugbérpénztárt tudvalevőleg még 1907-ben létesítették az államvasuti alkalmazottak részére, de már akkor is kifej ezetten azzal a szándékkal, hogy ez csak bizonyos próbaidőre készül és majd a gyakorlatban fogják eldönteni, mennyire vált be és ahhoz képest fogják a szabályzatokat módosítani. A vasúti munkások vezetői tervezetet dolgoztak ki, amelyből egyúttal kitűnik az is, hogy mik azok a sérelmek, amelyeket ezen a gyűlésen meg akartak beszélni. Ezek igen egyszerű dolgok. Arról volt szó, hogy a nyugbérpénztári szabályzat szerint három-négyezer korona készpénzt és az államvasuti kedvezményeket kapják nyugdíjaztatás esetén az államvasuti munkások, de a kedvezményt elvonják tőlük abban az esetben, ha a készpénz nyugdíj on felül privátszolgálatban legalább hatezer korona havi keresetnél többre tudnak szert tenni. A tegnapi nap folyamán a katonatiszti nyugdíjazások ügyénél a honvédelmi minister ur volt szives kijelenteni,