Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.

Ülésnapok - 1922-110

A nemzetgyűlés 110. ülése 1923 tudja teljesiteni a maga feladatát, és akkor ne karmestert tessék keresni, hanem tessék operai igazgatót keresni, és tessék keresni megint ne a külföldön, hanem tessék megkeresni azt a magyar tehetséget, amely hiszem, hogy nálunk megvan, és amely alkalmas arra, hogy a m. kir. Operába meghozza azt az állitólagos lendületet, amely némelyek szerint ma hiányzik. Én azonban nem hiszem, hogy erre a lendületre szükség volna, és nem hiszem, hogy külföldi importtal lehetne ezen segiteni, hanem itt igenis csak a direkcióban való változtatás volna az, amely ujabb költségek nélkül is tudja pótolni azokat a hiányokat, amelyek esetleg vannak. Az Opera igazgatóságának kritikájába most abszolúte nem kivánok bocsátkozni, bár megjegyezhetném, kissé különösnek találom, hogy pl. román tenoristát szerződtetnek vendégszereplésre a m. kir. Operához, Nasta nevű tenoristát. Különösnek találom ezt akkor, amikor mindnyájan tudjuk, hogy ha egy magyar művész az elszakított területekre megy magánvállalkozásból, akkor a lehető legnagyobb nehézségekkel kell neki megküzdenie, hogy valamely szinpadon meg tudjon szólalni. (Ugy van ! a középen.) Az, hogy a román állam hivjon meg magyar művészt, azt hiszem, egyetlen román embernek nem fordult meg az agyában. Kissé csodálkozom azon, hogy épen csak mi vagyunk azok, akik olyan könnyen túltesszük magunkat ezeken a nemzeti szempontokon és olyan könnyedén bocsátjuk meg azokat a sértéseket, amelyeket a szomszéd államok magyar művészeken és különösen magyar véreinken elkövetnek. Csodálkozom, hogy ezt nem veszszük tudomásul akkor, amikor románt szerepeltetnek itt magyar szinpadon, és magyar adófizető polgárok által keservesen juttatott koronákkal fizetik. Ha arról lehet szó, vájjon kell-e tényleg mégis oda karmester, mert azt mondják, hogy az olasz és francia operák dirigálása nincsen elég jó kezekben a nyolc karmesternél, tehát ezek számára kellene egy kilencediket szerződtetni, mondom, ha ez esetleg igaz volna, — de ismétlem, nem az a hivatása a m. kir. Operaháznak, hogy kitűnő francia és olasz előadásai legyenek, hanem az, hogy minél kitűnőbb magyar előadásai legyenek — kérdem, vájjon szükség van-e arra, hogy épen Tango Egistot — majdnem egoistot mondtam — szerződtesse a m. kir. Opera vezetősége % Amikor felelős állásban voltam, vizsgálat folyt le, melynek az lett volna hivatása, hogy ennek a karmesternek a kommün alatti és kommün utáni szereplését tisztázza. Ezt a vizsgálatot egy társadalmi zsűri intézte, amely azt állapította meg, hogy a kommünben nem hibás. Megjegyzem, ezzel nem is vádolta senki. Ez a Tango, aid olasz származású ember, Magyarországra jött és itt magyar állampolgárságot vállalt a háború alatt. Annak ellenére, hogy rólunk van szó, én az olyan nacionalista érzést, mely nemzetét a háború alatt hagyja el, s akkor változtat állampolgárságot, évi márchis hó 9-én, pénteken, 40ö nem sokra becsülöm, még akkor sem, ha valaki a magyar állampolgárságot választotta. En azt tartom, hogy valaki a maga nemzetéhez való hűségét épen akkor tudja legjobban bebizonyitani, amikor nemzete bajban van, háborúban van, és még ha szimpatizálok is egy idegen nemzettel, megvárom, hogy szimpátiámat akkor nyilvánítsam, amikor nemzetem már nincs abban a veszedelemben, melybe a világháború folytán minden nemzet sodródott. Én tehát ennek a t. karmester urnák azt a lépését, hogy magyar állampolgárságot vállalt, nem tudom túlságosan sokra taksálni. De hogy egyébként sem lehet nagyon sokra taksálni, bebizonyította az a tény, hogy amikor a kommün után a románok bevonultak Budapestre, Tango elment Kolozsvárra, román hi vasra, ott szerződést vállalt, vállalkozott arra, hogy a tőlünk elrabolt kolozsvári Nemzeti Színházban dirigáljon. Az is volt a szándék, hogy ott operát létesítsenek, az is volt a szándék, hogy a magyar művészeket a román operához csalogassák. Hogy ez nem sikerült, ennek nagyon sok oka lehet, de ez nem lehet mentsége annak, akinek ez a szándéka volt. És ha nem lett volna szándékában román operát csinálni a budapesti m. kir. Opera ellen, maga az a tény, hogy vállalkozott valaki arra, hogy magyar állami szolgálatból román államszolgálatba lépjen át s a tőlünk elrabolt kolozsvári Nemzeti Szinházban dirigáljon, énszerintem a magyar nemzet ellen elkövetett olyan inzultus, amelyet, ha egyáltalán becsüljük magunkat valamire, nem lehet azzal honorálni, hogy azt az embert újra a m. kir. Operaház dirigensi székéhe ültessük és magyar pénzzel fizessük. ( Ugy van ! jóbbfeUl és a középen.) Méltóztassék elképzelni, vájjon ha a háború alatt egy francia állampolgár német szolgálatba lépett volna és most Franciaországban újra szolgálatra jelentkeznék, vájjon akceptálnák-e ? És a megfordított eset elképzelhető volna-e ? Csak ponc mi, maroknyi magyarság vagyunk olyan csekély megbecsüléssel önmagunk iránt, hogy annak, aki ellenünk vét, aki oly könnyedén csereberéli az állásokat, mikor bajban vagyunk, mikor megszállás alatt vagyunk, szó nélkül megbocsátunk és kilencedik karmesternek hozzuk vissza azon a címen, hogy olasz operákat nálunk nem tudnak megfelelően dkigálni. Hát ne dirigáljanak olasz operákat, ha pedig szükség van olasz operákra, akkor ne Tango dirigálja, aki a román megszállás alatt a kolozsvári Nemzeti Szinházban a magyarok letipróinak szolgálatában állott, annak a m. kir. Operaházban helye nincs. (Ugy van ! jobbfelől és a középen.) Egyébként volt még egy vád ez ellen az ember ellen, még pedig az, hogy még a kommün előtti időben a szinpadon egyszer izgatottságában rászólt egy énekesre, aki talán beszélgetett vagy hangosabban viselkedett, mint neki kedvére lett volna, hogy ilyen »Hundessprache«-n ne kiabáljon, vagyis azt mondotta a magyar nyelvre, hogy az kutyanyelv. Ezt próbálják magyarázgatni, hogy