Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.

Ülésnapok - 1922-103

124 A nemzetgyűlés 103. ülése 1923. évi február hó 27-én, kedden. & munka felvételével szintén sürgették, bogy tessék az Ígéretet beváltani, mert ők itt vannak munkahelyeiken és végzik kötelességszerűen munkájukat. Az intézkedés nem történt meg s közben bekövetkezett a vasmüvek legutóbbi munkabér-rendezése, amelyről bizonyára a t. Nemzetgyűlésnek is van tudomása és amely azt jelentette, hogy november 7-e óta nem volt munkabérrendezés s ami volt 1919 augusztus óta, az mind diktatórikus utón, egyoldalulag volt megállapítva és megközelítőleg sem fedezi azt, amit a nagy drágaság a munkásság vállaira zúdított. Ilyen események, ilyen előzmények után február 5-én hoztak egy bérhatározatot, amely 10, legjobb esetben 12%-kai növelte a kereseteket. Ezekről a keresetekről is lebet beszélni. Ma, amikor már az átlagos keresetekbe beleszámítjuk a legújabban adott munkabéremelést is. azt lehet megállapítani, hogy a szakmunkások átlagos keresete Budapesten és környékén 123 K-t tesz ki óránként. Agyári, betanult munkások 101 K 94 fillér átlagos keresettel birnak, az egyéb gyári munkások 74 K 80fillér keresettel, a nőmunkások pedig olyan hihetetlen alacsony keresettel dolgoznak, hogy szinte félek kimondani s igazán a csodával határos, hogy ebből a keresetből fentudják magukat tartani, amennyiben nem több, mint 53 és fél korona az az átlagos kereset, amelyért ők benn a gyárban munkájukat végezni kénytelenek. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) A drágulás minden túlzás nélkül legalább 380-szorosra tehető, ellenben a munkabérek emelkedése alig éri el azoknak 170-szeresét, vagy talán 175-szörösét. Hogy ilyen állapotok közepette olyan munkabéremelést adtak, ez természetesen megint csak az elégületlenséget váltotta ki, S miután azoknak a gyáraknak munkásai, akik munkahelyeikre visszamentek egy igéret alapján, látták azt, hogy meg vannak csalva, hogy az ígéretet nem váltják be, elkezdték megint az igéret végrehajtását siettetni. A gyárak vezetőségei ezt olyan állapotnak tekintették, amelynek közepette nem lehet a munka rendes menetét fentartani, s újból a munkások kizárásával feleltek ezekben a gyárakban. A Granzvillanygyárban február 2-án kijelentették : most kizárunk benneteket, de tiz napon belül senki emberfiával szóba sem állunk ennek a kizáratásnak az ügyében. A Teudloff és Dittrich-féle gyárban a 15—20 esztergályos ügyében nem kevesebb, mint 400 embert dobtak ki az utcára. Ebben mindenki megláthatja a rejtett szándékot, azt, hogy mi rejlik e mögött, az t. i., hogy nagy tömegnyomort idézzenek elő, s ha majd a munkásság akaratereje megtörik és elfogy az utolsó darab kenyér is, akarat nélküli bábként fognak a munkások munkahelyeikre visszamenni s minden munkáltató gondolatot és akaratot könnyedén végre tudnak hajtani. Szabó Imre : Ez pedig nem fog menni ! Kabók LajOS : Tovább akarom fűzni mindazt, amit ehhez a dologhoz szükségesnek tartok elmondani, Bocsássanak meg, ha ebben a kérdésben kissé részletesebben és hosszadalmasabban beszélek, de ugy érzem, hogy ez olyan nagy ügy, amelynél nekünk munkásoknak feltétlenül igazolnunk kell azt. hogy itt az igazság a mi részünkön van, s hogy semmi erkölcsi alapja nem volt a munkáltatók részéről annak, hogy ezt a gonosz kizárást végrehajtsák. Az Egyesült Izzólámpagyár munkásnői pl, — akiknek az átlagos keresetéről az elébb beszéltem, — ugy látták, hogy a fennálló állapotokat most már nem lehet tovább tűrni, s hogy amit kértek a gyárigazgatóságtól, az eredménnyel nem járt, minek folytán benn az üzemben természetesen a nagy izgalom közepette nem folyt annak rendje és módja szerint a munka. A gyárigazgatóságok ilyenkor mit csinálnak ? Nagy eréllyel rendet teremtenek. A rendteremtés módja pedig az, hogy : »Mars ki, aki nem végzi a munkáját annak rendje és módja szerint !« Ezt tették itt is, ahelyett, hogy iparkodtak volna egy megoldást keresni. Pedig aránylag elég kis pénzzel ezt az egész kérdést meg lehetett volna oldani. A munkáltatói profitféltés azonban ezt nem tette lehetővé, mert náluk az volt a felfogás, hogyha az Egyesült Izólámpagyár munkásnőinek adnak munkabéremelést, akkor a munkásnők más gyárakban is fognak munkabéremelést kérni, s akkor az az 53 koronás női munkabér fel fog szökni, és az ipari termelés fog lehetetlenné válni. Olyan gyárvállalat volt ilyen rideg a munkásnőivel szemben, amelynek semmi oka sincs arra, hogy azt mondhassa, hogy nem birja el ezeket a magasabb női munkabéreket. Ez a gyárvállalat t. i. a legnemesebb valutákért dolgozik, amennyiben Amerikába, Ausztráliába és a világ minden részébe dolgozik s az ő termel vényei ért a legnemesebb valutákat kapja. Módjában állott volna tehát ezeket a munkásnőket megfelelőbb módon díjazni. Ha megnézzük az emiitett 53 K-ás keresetet, akkor azt látjuk, hogy ez azt jelenti annak a nőmunkásnak, hogy amíg az Egyesült Izzólámpagyár egy dollárt kap egy lámpájáért, addig ez a nőmunkás alig egy dolláréit, sőt sok esetben 50 centimért dolgozik egész héten keresztül. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Az a 2400—2600, vagy a legjobb,'legkirívóbb esetben 3000 K-ás kereset semmi egyébre nem szolgál másra, csak arra, hogy az a munkásnő kifizethesse a kvártélyát, megválthassa a heti villamosjegyét és egész héten át puszta kenyeret vásárolhasson magának. Bárki minden különösebb számítás nélkül megállapíthatja, hogy a mai rettenetes drágaság közepette ez az összeg nem szolgálhat egyébre. Mégis mit kellett válaszul adni ezeknek a munkásnőknek ? Egyszerűen azt : kilökni őket az utcára, beletaszitani a munkátlanságba, hogy törjön meg az akaraterejük és esetleg talán még olcsóbb bérért is felkínálják munkaerejüket. A Roessemann és Kühnemann gyár is egyike a leghirhedtebbeknek. Ebben a gyárban a szakmunkásság 50—90 koronáig terjedő munkabérekért dolgozott. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Gyalázat !) Kérték tehát, hogy tessék legalább annyi bért adni, mint amennyit hasonló gyárakban adnak