Nemzetgyűlési napló, 1922. X. kötet • 1922. február 20. - 1922. március 14.

Ülésnapok - 1922-103

A nemzetgyűlés lOB. ülése 1923. évi február hő 27-én, kedden. 123 én egy egyesületbe tartozom, a Magyar Vasművek és Gépgyárak Egyesületébe, az majd elintézi ezt az ügyet«. A munkások türelmesen várakoztak, várták az elintézést, de a vasművek vezetősége, szokása szerint, késedelmeskedett az ügy elintézésével heteken keresztül. Közben pedig a gyárigazgatóság elrendelte ebben a szerszámműhelyben a túlórázást. A munkások erre azt mondták : »Nekünk egy hetek óta vajúdó, elintézetlen ügyünk van, tessék ezt elintézni. Ha ez elintézést nyert, a túlórázást is meg fogjuk kezdeni«. Miután ezt munkamegtagadásnak tekintették, elbocsátották a munkásokat. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Hallatlan /) Az volt a szándékuk, hogy a gyárból más munkásokat tesznek abba a műhelybe és azokkal végeztetik el azért az alacsony bérért a munkákat. Hátha van munkáltató szolidaritás, méltóztassék elképzelni, hogy van munkásszolidaritás is ! (Fel: kiáltások a szélsőbaloldalon ; Lesz is ! jobb felől : Tudjuk!) Lesz is! — Es a munkásszolidaritás alapján, de a jogos megélhetési igényeik alapján is, azt mondották azok a munkások, hogy : »Mi ezért a pénzért ezt a munkát elvégezni nem tudjuk !« Akkor mindazokat, akik a munka végzését megtagadták, sorozatosan kidobták a műhelyből. Közben egy másik szakmának, a műszerészszakmának egy követelése is aktuálissá vált. Ugyanis a Ganz villamossági gyárban az elektrotechnikai iparban 10%-os munkabéremelést adtak, amelyet nem hajtottak végre. A műszerészek szorgalmazták ennek végrehajtását ; itt is a Vasművekre való utalás történt s amikor ezt szorgalmaztuk a Vasműveknél, ott megint azt mondották, hogy darázsfészekbe nem nyúlnak bele és ezzel az ügy egyszerűen el volt intézve. Bzekután el lehet képzelni, hogyha hetek múlva igy intézkednek, akkor nem maradhat nyugalomban a munkásság, és ezért a műhelyekben nyugtalanság mutatkozott. A nyugtalanságot ugy gondolta elintézhetőnek a gyár igazgatósága, hogy egyszerűen kimondotta, hogyha ez meg nem szűnik, akkor másnap kizárja az üzem összes munkásait. A kizárás meg is történt január 26-án és ennek az volt az eredménye, hogy itt maj dnem 2000 munkást dobtak ki, olyanokat, akik békességesen dolgoztak, akiknek eszük ágában sem volt nyugtalanságot kelteni, csakhogy a munkáltatókban mindig felülkerekedik a bosszúvágy, a bosszuérzet, aletörési vágy, mert azt gondolják, hogyha ezt a nyomort minél nagyobbá teszik, akkor annál könnyebben lehet a munkáltatók szándékait s terveit végrehajtani. A Teudloff és Pietrich-gyárról is sokat beszéltek a munkáltatók, azt mondották, hogy a munkások a legnagyobb renitenskedést követték el

3 holott erre az esetre azt lehet megállapítani, hogy ez egyike a legtipikusabb munkabérleszállitási eseteknek. A gyárigazgatóság a Vasművela ösztökélésére megállapította, hogy egyes munkások nagyon sokat keresnek, Itt a tárgyilagosság és az őszinteség szempontjából megmondom azt is, hogy a legmagasabb kereset a legelsőbbrendü, legrégibb, legkipróbáltabb szakmunkásoknál 170 korona volt óránként. De ugy látta a gyár igazgatósága, hogy ez túlmagas kereset, mert ez magával hozza azt, hogy a többi munkások is annyit akarnak majd keresni. Mit csinált tehát nagy bölcsen ? Egyszerűen leszállította a kereseteket, jobban mondva az úgynevezett akkordidőt. Történtek olyan leszállítások, hogy annak a munkának, amelyet évtizedeken keresztül 4 és fél óra alatt végeztek el, az idejét egyszereün leszállították másfél órára ; kiírták, hogy másfél óra alatt kell ezt a munkát elvégezni. Ilyen intézkedések mellett megtörtént az is, hogy régi, kipróbált szakmunkások keresete egyes esetekben egészen 100 koronára is összezsugorodott. Amikor pedig a munkások azt mondták, hogy ők nem hajlandók ilyen redukált munkabér mellett a munkát elvégezni, akkor a válasz az volt, hogy akik ezt nem csinálják, azok a gyár kötelékéből eltávozhatnak. Elbocsátották őket, és igy sorozatosan körülbelül 15—20 esztergályost bocsátottak el a gyárból. Ilyen állapotok közepette a vasmunkások szövetségének vezetői voltak kénytelenek a január hóban megindított, általános munkabéremelést célzó tárgyalásokat lefolytatni. A munkáltatóknak első válasza az volt, hogy a munkabéremelés nem aktuális, nem adhatnak semmit, az ipar nem birja el, szóval, szokásos indokaikat felsorakoztatták. A szövetség vezetősége a lehető legnagyobb erőfeszítéssel hatott oda, hogy megakadályozza, hogy még januárban kitörjön valami, mert látta, hogy ha itt a munkásság nagy egészében megmozdul, az az országra nézve is hatalmas, nagy, erőteljes, közgazdasági katasztrófát jelent. Ezt megakadályoztuk, a szenvedélyeket, a kedélyeket, mondhatnám, erőszakkal lecsillapítottuk, abban a gondolatban, abban a hitben, hogy mégis felül fog kerekedni a munkáltatókban a jóérzés, felül fog kerekedni bennük az a tudat, hogy ilyen lenyűgözött, agyon gyötört, agyonkinzott munkásokkal rendes termelést végeztetni nem lehet. Ezen eljárásunk után újból forszíroztuk, siettettük az ügy elintézését. Miután az előbb említett események voltak folyamatban, a munkáltatók kijelentették, hogy ők csak ugy hajlandók a munkabéreket általánosságban felemelni, ha béke, rend és nyugalom van a gyárakban, s a munkások visszamennek minden feltétel nélkül dolgozni, s majd a munka felvételével az összes fennálló panaszokat meg fogják vizsgálni és el fogják rendezni. Ezen ígéretek hatása alatt a vasmunkásszövetség vezetősége, amelyet a legjobban érintett ez a kérdés, nagy erőfeszítéssel megint arra törekedett, hogy a békétlenkedő üzemekben a munka rendes menetét helyreállítsa. Ez sikerült is neki, mert január végén az üzemekben mindenütt felvétetett a munka. S ekkor kértük azt, hogy tessék az ígéretet beváltam, tessék most már a háborgó szenvedélyeket általános munkabéremeléssel lecsillapítani. Közben azok a munkások, akik megkapták a, panaszos ügyek elintézésére vonatkozó Ígéretet,