Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-89

A nemzetgyűlés 89. ülése 1923. évi január hó 24-én, szerdán. 59 legtöbb felszólaló képviselő, azzal az intelemmel kezdte beszédét, hogy értsük meg egymást, hozzunk a tárgyalásba nyugalmat, nivót, olyan nivót, mely méltó éhez a magas erkölcsi testülethez. Nem követem az intelmek adását, mert mindazok, akik ily értelemben felszólaltak, rögtön vagy pártokat vagy egyeseket támadtak. Szigorúan tárgyilagos kívánok maradni, tárgyilagosabb talán, mint egy rendes körülmények között felszólaló képviselő. Reischl t. képviselőtársam beszédével részletesen nem foglalkozom, csak megállapítom, hogy annak nagy részével magam is egyetértek. Ami az állami jegyintézetet illeti, erre nézve azt emelem ki, hogy legyen teljesen nyugodt az egységespárt az iránt, hogy Kállay pénzügyminister ur politikája a jegyintézet tekintetében megnyugtató. Én mondom ezt, akit úgyszólván áthidalhatatlan ellentét választ el Kállay pénzügy minister úrtól az adópolitikában. Én parlamenti vizsgálat rendjén a napokban némi betekintést nyertem az állami jegyintézet vezetésébe ós jegykibocsátási politikájába. Innen tudom, hogy az a nagy emelkedés, amit a jegykibocsátásban észlelünk, és amelyre az előttem szólott képviselő utalt, mind fundált értékű. Ebben láthatjuk az okát annak, hogy miért sikerült a pénzügyminister urnák koronánk értékét stabilizálni. Ha még a stabilizálás mellett azt is el tudná érni, hogy koronánk vásárló ereje a belföldön ne essék, akkor ez pénzügyi kormányzatának elsőrendű sikere lenne. Áttérek a devizára. A pénzügyi Kormánynak eddigi deviza-politikáját is helyeslem. A nyereséget nem használta fel állami célokra, hanem tartalékolta koronánk értékének állandósítása érdekében. Most visszaesés van a deviza-politikában, mert roppant megszorították a devizák kiadását és ez egészen elfojtja a kereskedelmi életet és iparunkat. Nem tudom, mi lehet e tekintetben a pénzügyminister ur politikájának a célja, de ha a megszorítás tovább tart, ismétlem, kereskedelmünk és iparunk teljesen megáll és a külföldi hitelezésekkel szemben ugy fogunk feltűnni, mintha az ország fizetésképtelenné vált volna. De felszólalásomnak tulajdonképeni célja az, hogy az indemnitási törvényjavaslattal foglalkozzam, amire rákényszeríttettem, ha beszélni nem is lett volna szándékom, mert erre több képviselőtársam részéről provokáltattam. Gróf Zichy János igen t. képviselőtársam élt azzal a megállapítással, hogy azért fogadja el az indemnitási törvényjavaslatot, mert az nagy egészében megfelel azoknak az alkotmányjogi követelményeknek, amelyeket az első félévi indemnitási vita során kifejtettem. A képviselő urnák különben is az az álláspontja, hogy ő nem a kormánynak, hanem az országnak adja meg az indemnitást és főleg ez indította őt arra az elhatározásra, hogy a javaslatot általánosságban megszavazza. Én — sajnálatomra — nem értek vele egyet. Egyet értenék vele akkor, ha oly indemnitással kormányozna ez a kormány, mint amilyennel a múltban kormányoztak, de a konkrét javaslat felépítése teljesen lehetetlenné teszi számomra azt, hogy gróf Zichy János t. képviselőtársam álláspontjára helyezkedjem. Nem tudok abban sem egyetérteni, hogy az én alkotmányjogi követelményeimnek eleget tett volna a kormány. Viszont tartozom azzal a kijelentéssel, hogy ebben az indemnitásban már haladást látok az alkotmányosság felé, de csak annyiban, hogy nincs megtömve oly különféle rendelkezésekkel, amelyek önálló törvényekbe valók, amelyek az eddigi indemnitási törvényjavaslatokat egész mivoltukból kiforgatták és a törvényalkotás áttekintését, a törvények megismerését teljesen lehetetlenné tették. Az a törvényalkotási módszer, amely igy gyakorlatba jött, örök hibája lesz ennek a rendszernek és ebben bűnösök azok a kiváló jogászképviselők is, akik felszólalásaikban ezt a kérdést csak ugy mellékesen érintették, holott a törvényalkotás módszere az alkotmányjog alaki része és épen azért nemcsak itt a Házban, hanem az ügyvédi kamarában és a tudományegyetemen is óvást kellett volna emelni a módszer ellen. Ennek a módszernek hátrányait, súlyos következményeit már érezzük a jogéletben, ahol valóságos káosz van. Egészen uj nemzetgyűlést, alkotmányozó nemzetgyűlést kellene összehívni a revízióra, hogy a mai káoszt el tudjuk oszlatni. À pénzügyminister ur államférfiúi belátását dicséri az, hogy maga beismerte, hogy ez az indemnitási törvényjavaslat oly alapon épült fel, amely alkotmányjogunk alapvételi rendelkezéseit sérti. Utalt erre az előadói székből Ivády Béla t. képviselőtársunk is, aki megállapította, hogy az 1921/1922. évi költségvetési előirányzat vétetett az indemnitási javaslatnak alapjául, bár, amint maga hangsúlyoz, az indemnitási javaslat csak egy létező, a legutóbbi költségvetési törvény hatályát hosszabbithatja meg hosszabb-rövidebb időre. Nekem az a kijelentés, mely az előadói székből a többségi párt tapsa és helyeslése mellett elhangzott, elég garancia arra, hogy a nehezményezett abuzus precedensül nem fog szolgálni. Mindamellett nem tudok arra az álláspontra helyezkedni, hogy ezt az indemnitási javaslatot mai összetételében megszavazzam, mert annak 2. §-a oly rendelkezéseket tartalmaz, amelyek alkotmányjogi szempontokból is igen súlyos megítélés alá esnek. Tudjuk, hogy az 1870: XVIII és az 1880. évi LXVI. tc.-ek rendelkezései szerint a legfőbb állami számvevőszék hivatott a ministerek gazdálkodásának szigorú jogszerinti elbírálására és arra, hogy az egész számadási anyagot észrevételeivel, tapasztalataival, esetleg vádjaival a nemzetgyűlés, mint egyedüli hivatott biró, rendelkezésére bocsássa. Epen ezért a hivatkozott törvénycikkek a legfőbb állami számvevőszék