Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-93

'A nemzetgyűlés 93. ülése 1923, cióról, csak arról van szó, hogy az ország vagyonos emberei vagyona egy részének alakját akarja a törvényhozás megváltoztatni, nevezetesen az ingatlanvagyon helyébe azoknak ingóvagyont ad. Amikor ez a princípiumunk — amint hogy ez és semmi más —, akkor azt hiszem, teljes jogunk van arra, hogy erről a kérdésről beszélhessünk anélkül, hogy bennünket radikalizmussal vádolhatnának meg. Mert másrészről azután fel kell ismerni annak rendkívüli fontosságát, hogy a vagyonalaknak igen nagy befolyása van a nemzeti érdekekre, azok védelmére. A vagyon végre is vagyon mindenképen, megmérhető pénzzel, hogy ennyi és ennyi milliót ér. Ez igaz a közönséges életben, a forgalmi életben, nem igaz azonban a nemzeti életben, mert hiszen a földben meglévő vagyonnak ezentúl is igen nagy jelentősége van, mert az ilyen vagyon nemcsak vagyon, nemcsak pénzzel, csereeszközökkel megmérhető vagyon, hanem egyúttal férőhelye, szaporodási helye, fészke is az ország népének. Már pedig, ha igy van, ha az a föld az Isten rendelése szerint is, de az emberi jog szerint is arra van rendelve, hogy az szolgáljon az emberi szaporodás céljaira, akkor bizonyos, hogy egy nemzetnek, egy államnak, ha élni és erősödni akar, legalább azt kell biztosítania, hogy az ő népességének férőhelye legyen. Nagyon szépen beszélt erről a kérdésről annak idején, amikor még nem lehetett szólni radikalizmusról és más egyebekről, Deák Ferenc az 1832—36-iki országgyűlésen, azon az országgyűlésen, ahol — bocsásson meg az Isten — szekularizációról és minden egyébről esett szó és senkinek nem jutott az eszébe, hogy az illetőket radikalizmussal vagy kommunizmussal vádolják meg. De az akkori idők nagy emberei — pedig azok az idők még reakciós idők voltak — felismerték a földreformnak nagy fontosságát. Hivatkozhatom Deák Ferencre, aki annak idején élesen kelt ki a magyar alkotmánynak azon rendszere ellen, amely hetvenezer nemesi családnak adja oda a földet és hétmillió embert abból úgyszólván kizár. Hivatkozhatom Bezerédy Istvánra, aki annak idején azt mondotta, — ha ma mondaná ezt, akkor talán Zalaegerszegre jutna — hogy nem csoda, hogy a szegény népben nincs szorgalom, mert a szorgalmat csak a gyarapodhatás ingere adhatja meg az embernek ; tessék tehát a szegényeknek földet adni! Pedig abban az időben nem arról volt szó, hogy a földtulajdonosok vagy pedig bizonyos váltságoknak, hasznoknak tulajdonosai teljes kárpótlást kapjanak, hanem majdnem arról volt szó, hogy az illetők ingyért kapják meg azokat a javakat, amelyek a kezükben vannak, amelyeket használnak, s amelyekért robotot, dézsmát s más minden egyebet fizetniük kell. Ha ez lehetséges volt a reakció korában s , évi január hó 31-én, szerdán, , 249 ha lehetségesek voltak még ennél erélyesebb felszólalások és követelések is, akkor, azt hiszem, nekünk politikusoknak nem szabad visszariadnunk a mesterségesen feltámasztott hangulattól, hanem itt is nevén kell a gyermeket neveznünk, elő kell államink kívánságainkkal s az igazságot a maga meztelenségében kell feltárnunk, megmondva, hogy ez az ország ma igen nagy bajban van s az elpusztulás előtt áll, ha a földbirtokreformot nem visszük keresztül, ha továbbra is lehetséges lesz az, hogy százezrekre, vagy tízezrekre menő holdakon csak egyetlen egy ember éljen, kiszorítva arról a területről százezreket talán, akik ott szintén megélhetésre találnának. A Rábaközben végzett ilyen képviseleti működésem közben a herceg Esterházy-féle uradalomról megtudtam, — maga az uradalom egyik szakértője tárta fel előttem a helyzetet — hogy ezen uradalomban minden négy-öt katasztrális holdra — méltóztassék hozzávenni azt is, hogy rábaközi földre •— csak egy egyén eltartása esik, holott a legtöbb környező községben kimutatható, hogy ugyanekkora területen a falusiak közül öt-hat egyén él. Ugyancsak az uradalom saját kimutatásában van meg az, hogy négy-három katasztrális holdon van neki egy számosállatja, m ig a falusiak ugyanekkora területen öt-hat számosállatot tartanak. Hát nem nemzetpusztitás, nem a nemzet erősödésének megakadályozása, ha ezt a helyzetet továbbra is tűrjük, ha nem engedjük azt a becsületes népet, amely szorgalmas, s amely ha megfelelő anyagi feltételek állnak rendelkezésére, szaporodik is, földhöz jutni. Ha továbbra is arra kárhoztatjuk, hogy azért, hogy egy embernek, egy uradalomnak négyszázezer holdnyi katasztrális területe, legyen, ezt ő legyen kénytelen megsinyleni. És amint nagyban igaz ez az Esterházy hercegi uradalomra, igaz más mágnásuradalmakra, vagy nagy papi birtokokra is, sőt helytálló a kisebb, hét-tiz-húszezer holdas birtokokra vonatkoztatva is. Aki nem ismeri fel ennek a kérdésnek nagy fontosságát, az olyan végzetes magatartást tanusit, amely előbb-utóbb, de mindenképen megbosszulja magát. Mert hiszen, amint az 1836-os országgyűlésen egy Nagy Pál, aki szintén nem vádolható meg radikalizmussal, vagy azzal, hogy kommunista hajlamai lettek volna, avagy, hogy demokrata érzelmeket vallott volna magáénak, tudott hivatkozni és figyelmeztetni arra a nagy veszedelemre, hogy a mi népünk szelid, béketűrő, türelmes, szorgalmas és dolgos nép, de elkeseredve látja napról-napra azt, hogy mindinkább szaporodik azoknak a serege, akik abból akarnak megélni, amit ő tiz hónap alatt a körmével kihoz a földből, ugyanígy mi is figyelmeztethetünk erre a veszélyre, amely ma fokozottan fennáll. Elvégre természetes, hogy mikor ezeknek a nagy uradalmaknak számos cselédsége, a sok munkás, a .törpebirtokos és mindazok, akik