Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-90

128 A nemzetgyűlés 90. ülése 1923. évi január hó 25-én, csütörtökön. teszik a velük való együttműködést? Mert ha ez lehetséges, ha meg tudnak változni, akkor mi készek vagyunk — legalább én a magam részéről kész vagyok — mindent elfeledni és csak egyet kivánni meg, amint kivántam ezt akkor is, amikor a legnehezebb időket éltük, amikor egy kilométernyire voltak a vörös katonák Hosszubelénytől, Mecsekszabolcstól és Vasas községtől, ahol én a kisgazdapártot megalakítottam, t. i. azt, hogy helyezkedjenek nemzeti alapra, (Igaz! Úgy van! jóbbfelöl és a középen.) hagyják el az internacionális gondolatot s ezzel az a tátongó ür, amely eddig köztünk volt, egyszeriben át lesz hidalva. És itt van az a különbség, t. Nemzetgyűlés, amely a német és a magyar munkást egy mástól elválasztja. Nálunk sem a munkások hibásak, nem a nép, nem a tömeg — mint szokták mondani különös előszeretettel a szociáldemokratavezetők és képviselő urak — a hibás, mert a tömeg olyan, amilyenek vezetői. Ha a vezető hazafias, hazafias a tömeg is, ha a vezető internacionális, az internacionálét énekli a tömeg és aszerint cselekszik. (Igaz ! Ugy van !) Erre nekem fényes példám van ezekből a szerencsétlen nehéz időkből, Nemzetiségi vidéken lakom, sokac és németajkú földmivelők között. Megtörtént ezekkel a szerencsétlen sokac honfitársaimmal is, hogy beugratták őket a szerbek abba, hogy ti a mi testvéreink vagytok, miért nem húztok hozzánk, mit mentek ti Muszti és mások után? És sajnos, az a szűk látóköri falusi ember, aki talán csak faluja határáig lát és lelkiszemeivel tovább már nem tud nézni, akárhányszor hibát követett el és beugrott. így jártak az én sokac honfitársaim is. Egy izben izenet érkezett hozzám odaátról, amely azt hozta hírül, hogy a szerbek összeírják a sokácokat, számba veszik, hogy mennyi vagyonuk van, még pedig azért, hogy arra az esetre, ha mégis visszajönnének a magyarok, áttelepítsék őket Jugoszláviába. Ezt pedig tették azzal az ijesztgetéssel, hogy ha visszajönnek a magyarok, úgyis felakasztják őket. Mikor ezt hallottam, a következő üzenetet küldtem honfitársaimnak akiket név szerint ismerek : mondják meg nekik, ón üzenem, hogy ne menjenek sehová, apáink is megfértek együtt, mi is meg kell hogy férjünk együtt békésen; mi nem kérünk tőlük egyebet, mint azt, hogy műveljék meg földjüket, ezzel önmaguknak tartoznak; fizessenek becsülettel adót, ez minden országban megvan ; legyenek jó katonák, ha kell, és becsüljük meg egymást. Ezek a derék emberek megértették ezt és mind ott maradtak és mikor bementem a falumba, örömmel vártak és a legnagyobb az egyetértés köztünk raa is. A szomszéd községben azonban, ahol lelketlen izgatók jártak, emberhalál történt a megszállás megszűntekor, valóságos sortüzet adtak a * sokácok a magyarokra, mert nem volt, aki lecsititotta volna őket. Ebből merítem én azt a tanulságot, hogy a vezetéstől függ minden. Ha mélyebben beletekintünk a dolgokba, látjuk, hogy az nem könnyű, hiszen a nemzetgyűlésen is az okozza a tárgyalási zavarokat, hogy nincs meg köztünk az egyetértés. így van ez az országban is. Pedig én ugy érzem, hogy ez mind elmaradhatna, ha az a bizonyos internacionális hang valamivel lejjebb szállna. Peidl Gyula: Miből áll az az internacionális hang? Muszti István: Amit önök hirdetnek! Peidl Gyula: De mi az? Muszti István : Amit éreztünk a bőrünkön Baranyában. Propper Sándor: A kormányzat hiányait érzik a bőrükön, a tehetetlen kormányt. Muszti István : Az internacionalistáknak mindegy volt, hogy szerbek vannak-e ott, vagy mások, pedig ez nem egészen igy van, nekünk csak egy hazánk van, ragaszkodni kell a hazai röghöz. Ebből azt a tanúságot merítem, hogy mindent kész vagyok elfelejteni, megbocsátani, de lehetetlen közeledni addig, amig a nemzeti érzés át nem hatja az ellenzéket, amelynek nemcsak nemzetinek, de bizonyos fokig kereszténynek is kell lennie, mert az a kettő nem választható el ebben az országban egymástól. Erős a hitünk, hogy csak ezen politikai irány mellett erősödhetik meg újra ez az ország. A többtermelés problémája örök probléma, enélkül nincs megújhodás, megerősödés. En, az egyszerű gazdaember, aki gyakorlati gazda vagyok, elismerem azt, amit Neuberger t. képviselőtársam tegnap mondott, hogy tudomány nélkül a többtermelés problémája nehezen oldható meg, de viszont gyakorlati érzék is kell, amely összevetődik a tudománnyal. Azonban nem elég többet termelni, ha a termeivényt nem tudjuk ugy értékesíteni, hogy hasznot is biztosítsunk magunknak, amely a mi kezünkben marad és nem kallódik el a közvetítő kezén. Sokat nyom a latban, hogy ki mennyi vagyoni lehetőséggel járul a nemzet oltárára. Nekünk a dánok példáját kell követni, akik nemcsak többet termelnek egy és ugyanazon területen, de fel is dolgozzák a terményeiket és értékesitik szövetkezeti utón. Ez olyan probléma, amely megérdemli azt, hogy állandóan foglalkozzunk vele és a kormány a legmesszebbmenő áldozatot hozza meg érte. Másik örök probléma a földbirtokreform, amelyről annyit beszéltek, hogy nekem már szükségtelen róla többet mondanom. Azoknak a kishitüeknek és rosszindulatuaknak, akik szükkeblüségből vagy rövidlátásból a termelés visszaesésétől félnek, annyit vagyok kénytelen mondani, hogy nekünk nem szabad emiatt megakasztani az áldásos reform végrehajtását, amelynek már 30 év előtt kellett volna megtörténnie. Ha megtörtént volna 30 év előtt, minden máskép történt volna, mert az a sok százezer