Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-80

so A nemzetgyűlés 80. ülése 1923. évi január 9-én, kedden. iparban, hanem a többi iparban s egyebütt, ahol nőmunkások voltak alkalmazva, sem volt kedvezőbb a helyzetük, még azokban az üzemekben sem, ahol minden törvényes rendelkezést kijátszva, a fiatalkorúakat, a védett kiskorúakat a leggyalázatosabb munkabérek mellett alkalmazták És ahogy Kuna P. András t. képviselőtársam is mondotta, a nők a földmivesmunkában, s otthon a gazdasági munkában is nagyszerűen megálltak a helyüket; helytálltak néhol egyedül, néhol egypár hadifogoly segítségével, de ott voltak és elvégezték azt a munkát, amelyet el kellett végezniök s amelyért csak megbecsülés és tisztelet jár ki nekik. (Helyeslés a Ház minden oldalán.) A női munka előretörése a háborúban is nagyon sokaknak okozott fejtörést, nagyon sokan gondolkoztak azon s nagyon nehéz problémájává lett azoknak, akik azon gondolkodtak, hogy a háború után mi fog történni azzal a sok nővel, akik most ideiglenesen elfoglalták a hadbavonult férfiaknak a helyét és sokan azt hitték, hogy a női munkának, a munkásnők szerepének ez a jelentősége meg fog szűnni akkor, amikor a háborús viszonyok elmúlnak, mikor a normális viszonyok visszatérnek és mikor azok, akik a •harctéren voltak, vissza fognak jönni a helyükre. Ennek a felfogásnak a konzekvenciáit például sokan Németországban, vagy ha jobban tetszik, Olaszországban is olyanformán próbálták levonni a háború után, hogy mikor visszaözönlöttek a harcterekről, akkor felállították azt a követelést, hogy minden munkahelyről küldjék el a nőket, minden munkahelyet adjanak át a nők a férfiaknak és a nő menjen vissza oda, maradjon ott, ahonnan a munkahelyre kilépett. Ennek az álláspontnak azonban nagyon helytelen volt a kiindulási pontja először azért, mert nem minden nő foglalta el egy férfinak a helyét, másodszor azért, mert a munka területén a nőknek pótolniok kellett a rokkantakat, az eltűnteket, mindazokat a férfiakat, azokat a családfentartókat, akik kötelezettségüknek többé bármilyen okból eleget tenni nem tudnak. Azonfelül ha végignézünk az országon és azt látjuk, hogy mennyire le vagyunk rongyolva, ha azt látják, hogy mennyi munka vár itt ránk valamennyiünkre, ha azt tudjuk, hogy ennek a munkának meg kell indulnia, ha pedig megindul, akkor annyi munkalehetőséget fog kínálni, annyi munkalehetőséget fog teremteni, hogy részt kell és részt tud abban venni minden nő, aki arra anyagi, gazdasági szempontból rá van szorulva : akkor leszögezhetjük, hogy nincsen igazak azoknak, akik azt kívánják, hogy a nők ezekről a munkaterületekről visszavonuljanak. Annyi özvegy, annyi hadiárva, annyi rokkantnak a felesége van itt, hogy ezek nem engedhetik meg maguknak azt a mulatságot vagy azt a kényelmet, hogy egész egyszerűen otthon, esetleg az állam terhére elhelyezkedjenek; lehetővé kell nekik tenni azt, hogy ne legyenek kizárólag az állam segítségére rászorulva. Hiszen bármennyire követeljük azt, hogy a hadirokkantak kérdése becsületesen legyen megoldva, annyira nem tudjuk azt megoldani, olyan megoldást nem tudunk találni, hogy ezeknek a munkája nélkül, ezeknek a munkátlansága árán legyen ez a kérdés elintézhető. Ha tehát megállapítjuk, hogy az állam nem tud akkora terhet magára venni, hogy azt a sok özvegyet, árvát és rokkantat teljesen mint az állam terhére eső egyéneket tartsa el, legalább módot és lehetőséget kell nekik nyújtani a megélhetésre megfelelő munkaalkalmak teremtésével. A drágaság folyton tart, sőt növekszik, nem áll meg egy pillanatra sem. Nemcsak azok az özvegyek, árvák vagy rokkantak hozzátartozói vannak ilyen nehéz helyzetben, hanem azok is, akik a családban élnek. Itt nem beszélek épen a munkáscsaládokról, hiszen tudják a t. Nemzetgyűlés tagjai, hogy ma már a középosztály asszonyai is kénytelenek kenyérkereső munka után nézni. Nem utalhatjuk azért a nőt egyedül arra a szerepre, hogy otthon a családi körben, a családon belül éljen, hanem munkaalkalmat, munkalehetőséget kell számára teremtem. A legszomorúbb, legnehezebb helyzete természetesen a munkásasszonynak van. Szijj Bálint : Fonni, szőni ! Ugy sincs textil, iparunk ! Kéthly Anna: A munkáscsaládok, ameddig tudtak, ugy segítettek a maguk helyzetén, hogy eladták békebeli holmijukat, eladtak mindent a lakásukból, ami eladható volt. Ugyanezt teszi ma már a középosztály is, mely szintén nagyon rá van szorulva, hogy túladjon azon, amit a békében keservesen megtakarított. Mi, a munkáscsaládok, ezen már nagyon régen túl vagyunk, nekünk már semmi eladnivalónk sincs és ugy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk : a proletárcsaládok összeköltöztek. Ha a t. Nemzetgyűlés tagjai kíváncsiak volnának arra, hogy hogyan él egy ilyen proletárcsalád, akkor ajánlom, hogy vegyék maguknak azt a fáradságot és menjenek ki a Budapest környékén levő barakktelepekre, vagy Budapest szivében, az u. n. Csikágóban, Tripoliszban, vagy ezek'környékén levő lakásokban élő munkáscsaládokhoz. Nézzék meg azt a nyomort, mely ot;t van összezsúfolva és gondolkozzanak rajta, fentartható-e ez az állapot, szabad-e, lehet-e azt tűrni. Szijj Bálint : Arra volnánk kíváncsiak, hánynak van ott rokkája ! (Zaj a bál- és a szélsőbaloldalon.) Az valami csoda lenne, hogy fonnának ? (Egy hang a szélsőbaloldalon : Hej, Szijj Bálint !) Elnök : Csendet kérek ! Drozdy Győző : Nincs kenderjük, Pesten nem terem kender. Sziji Bálint : Tessék faluhelyről hozni ! MeskÓ Zoltán : Nincs pénzük rá ! Még vidéken sem rokkával szőnek ! Rassay Károly : Ez nem is ideális megoldás !