Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.
Ülésnapok - 1922-86
390 A nemzetgyűlés 86. ülése 1923. évi január hó 18-án, csütörtökön. a ministerium ezt az alapszabályt, amelyek tisztán karitativ és gazdasági jellegűek. Ugyanezen alapszabály annak idején ugy rendelkezett, amikor ez a szövetség Budapesten megalakult, hogy az egész országban mindenütt, ahol megfelelő mennyiségű ipari szakma és ipari munkás áll rendelkezésre és csatlakozni óhajt, ott ezek az egyesületek helyi csoportot alakítanak. A helyi csoportok pedig ugy alakulnak, hogy egyrészt a már meglévő kis helyi egyesületek csatlakoznak, másrészt uj helyi csoportok alakittatnak. Ez az alapszabályban benn van. Benn van az is, hogy ugyanakkor, mikor a már meglévő kis egyesületek csatlakoznak, ezek régi működésüket közgyűlési határozattal beszüntetik. Már most ezek történtek 1904-ben. Egy egész sereg budapestkörnyéki, pestmegyei egyesület csatlakozott ehhez a szövetséghez, amelyről én itt beszélek; csatlakozott az akkori hatóságok hozzájárulásával, minden alapszabályszerü és törvényes formaság betartásával. Az összeomlás után megjelentek ministeri rendeletek, ezeknek ide-oda csavarásával e szövetségek arra a sorsra jutnak, hogy a budapestkörnyéki valamint pestmegyei helyi csoportok — e gy* e gy munkásszövetségnek 20-30 csoportja — feloszlatás alá kerülnek, pedig ezek a szövetségek most sem végeznek más munkát, mint amit annak idején vállaltak, mert nem is végezhetnek. Hogy többet ne említsek 1921-ben szóba került, hogyan lehetne olyan közös plattformot találni, amelyen az újjáépítés kérdését a munkás- és munkaadó érdekeltségek a kormánnyal együtt megoldhatnák. Akkor sokat foglalkoztak e kérdéssel a munkaadó érdekeltségek lapjai és a munkások lapjai is, foglalkoztak vele ezek a szövetségek is. Itt van a kezemben egy terjedelmes előterjesztés, amelyet a kereskedelmi minister úrhoz intéztek. Nem akarom ezt felolvasni, csak annyit jelzek, hogy előterjesztéseink mind gyakorlati jelentőségűek voltak, mind olyanok voltak, amelyek a vagyonváltsággal kapcsolatban az állam érdekét tartották szem előtt. Erre az előterjesztésre 1921 november 7-én kaptuk meg a választ a kereskedelmi minister úrtól. Hogy az a beadvány milyen volt, legjobban jellemzi a kereskedelemügyi minister ur válaszának utolsó passzusa, melyben a következőket mondja (olvassa) ; »Jól esett megállapítanom az emlékiratból azt a szakszerűséget és tárgyilagosságot, mellyel a t. szövetség ezt a súlyos kérdést tárgyalni szíves volt és biztosithatom, hogy jövőben is örömmel foglalkozom minden javaslatával, mely a célhoz, gazdasági életünk fellendüléséhez közelebb vezethet«. Ezt az irást annak idején Hegyeshalmy Lajos kereskedelmi minister ur volt szives nekünk válaszként küldeni, akivel tudvalevően nem vagyunk egy politikai nézeten, de ha arról van sző, hogy a közös lehetőségeket megtaláljuk, akkor ez ebben az irányban megtalálható. De tovább megyek. Ezek a szövetségek mással is foglalkoznak, igy a munkások segélyezésével. A helyzet az, hogy egy normális viszonyok között élő államban, ahol nem háború után, nem összeomlás után, nem gazdasági leromlottság közepette élünk, joggal számithat a gyengébb az állam védelmére, anyagi támogatására. Mi azonban magunk belátjuk, hogy hihetetlenül le vagyunk romolva és akárki áll elő követeléssel az államnál, ez meddő marad, mert az állam nincs abban a helyzetben, hogy ezt teljesítse. Azonban itt vagyunk mi ; mi a magunk szakszervezeti karitatív tevékenységével igyekszünk azon súlyos nyomorúságon enyhíteni, amelyet a sors és a gazdasági viszonyok a munkások nyakába zúdítottak. Jellemzésül csak annyit említek, hogy Magyarországon senki nem törődik a munkanélküli munkásokkal, holott nem egyszer hangzott el erről az oldalról is, arról az oldalról is, hogy a legnagyobb érték ebben az országban a munkaerő. Ennek fentartása elsőrendű állami érdek, ezért az államnak magának is igen súlyos áldozatokat kellene hoznia. Mivel azonban tudjuk, hogy ezeket az áldozatokat nem tudjuk kihozni, mert a kormányzás ellenszenvvel viseltetik a munkástörekvésekkel szemben, másrészt az állam tényleg nincsen olyan nagyon jó anyagi viszonyok között, hogy ezeket az áldozatokat viselhesse, mi a magunk szakszervezeteiben igyekszünk alapot teremteni arra, hogy a szerencsétlenül járt munkásokat támogathassuk. Nemcsak munkanélküliség, de elhalálozás esetén, elaggottság, rokkantság esetén is ki van szolgáltatva a munkás a nyomorúságnak. Ezekkel a munkásokkal, munkáscsaládokkal, munkásgyermekekkel, a munkástábor jövő generációjával senki sem törődik, magunkra vagyunk utalva és saját erőnkből vagyunk kénytelenek rajtuk segíteni, ugy ahogy tudunk. Az a szakszervezet, amelyről itt szó van, ós amelynek oly sok helyi csoportját oszlatta fel legutóbb Pest megye alispánja, az elmúlt 1922. évben 97 elhalt tag után a hátramaradottak részére, 178 hozzátartozó valamint 15 elhalt családtag után 915.918 korona segélyt fizetett ki, az 1922. év első tizenegy hónapjában munkanélküli segély, költözködési, utazási és szállósególy, valamint rendkívüli segély címén és jogvédelemre 2,157.000 koronát fizetett ki, tehát ez az egyetlen szervezet összesen több mint 3 millió koronát fizetett a múlt esztendőben azért, hogy támogathassa azokat a munkásokat, akik a szervezet tagjai. A helyzet azonban az, hogy a szervezet tagjai szerteszét élnek az országban, nem lakhat mindenki Budapesten, nem közelitheti meg a szervezetének pénztárát közvetlenül. Ilyenformán a munkásságnak arra van szüksége, hogy mindenütt, ahol megfelelő számú munkás van együtt, helyi csoportok legyenek, hogy igy az adminisztráció ezt a karitativ munkát elvégezhesse az
