Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

386 A nemzetgyűlés 8€. ülése 1923. egyszerűen ugy igyekeztek az ellenzéki politikuso. kat odaállítani, mint akik érdemesek a legteljesebb megvetésre. En nem érzem találva magamat, dacára annak, hogy rólam is megállapították, hogy állítólag zsidó voltam és valamikor Schnei dérnek hívtak, mert hiszen én nem érzem sértésnek azt, ha valakire azt mondják, hogy zsidó volt. Ezt csak jellemzésül kivánom felemliteni arra, hogy engem, akinek az ősapja jobbágy, az apja kubikos volt, odaállítanak zsidónak, holott tudom, hogy a zsidó lehetett akármi ebben az országban, de jobbágy vagy kubikos nem volt. így járatták le a nemzetgyűlés tekintélyét lassanként és járatják le ma is. Mert hiszen mi egyéb a nemzetgyűlés tekintélyének lejáratásánál az, hogy olyan ritkán látunk egy-két ministert a nemzetgyűlésen ? S feltéve, hogy vannak is itt ministerek, akkor is lehetőleg az inspekciós rendszer betartása mellett őrködnek azon, hogy valahogy egynél több ne legyen itt közülük. Mi egyéb, mint a nemzetgyűlés tekintélyének lejáratása az, hogy a legutóbbi kiadvány szerint például 85 interpelláció vár válaszra, amire nem kapták meg a képviselők a választ. En nem tudom, lehet, hogy a házszabályok ugy intézkednek, — nincs módomban megállapítani -*hogy 30 nap alatt köteles-e válaszolni, vagy válaszolhat a minister az interpellációra . .. Propper Sándor : Harminc nap alatt köteles válaszolni. Szabó Imre : ... de mégis csak lehetetlennek tartom, hogy a múlt év júniusától fennálló interpellációkra választ nem kapnak az interpellálok. Én nem várok mindenkor helyeslő választ, sőt egészen bizonyos, hogy az interpellációra adott válaszok rendszerint elutasítók vagy tagadók, de legalább válaszok ... Várnai Dániel : Az elnökségnek kötelessége a kormányt erre figyelmeztetni. (Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek, képviselő urak ! Szabó Imre : .. . amelyekkel nem a nemzetgyűlés tekintélyének a lejáratását szolgálják, mint ahogyan azt jelenleg teszik. De nemcsak a kormány és a kormánypárt részéről tapasztalom azt, hogy antiparlamentarizmusukban nem igen ismernek határt. Az egész kormány félhivatalos sajtója is ugyanazt a hangot alkalmazza az egész vonalon. Nem egészen kompetens ugyan nekem, hogy mit mond a kormány félhivatalos sajtója, de abból indulok ki, hogy mégis csak a közvélemény kezén forognak ezek a sajtótermékek, a közvélemény mégis csak részben ebből táplálkozik és amit ott megírnak, az bizonyos fokig mégis csak elhelyezésre és termékeny talajra talál a nép lelkében. Hogy többet ne említsek, itt van például a Szózatnak, a kormány félhivatalosának december 17-iki vezércikke, melyben a következőket irja (olvassa) : »És minél inkább lehetetlenné teszi az ellenzék a becsületes alkotó munkát, a mai jogrend és a mai házszabályok évi január hó 18-án, csütörtökön. keretei között, annál inkább a mi malmunkra hajtja a vizet, akik régtől fogva hangoztatjuk, hogy itt gyökeres reformokra van szükség egész jogrendszerünkben épugy, mint a parlamentben. Az a parlamenti anarchia, amely ma minálunk tobzódik, sokáig nem tűrhető. És csak két lehetőség van a jövőt illetőleg, ez egyre világosabban bontakozik ki minden józan és jóhiszemű magyar lelkiismeret előtt: egy megfelelő szabályokkal rendes mederbe szorított parlamentarizmus, vagy ha ez nem megy, valami más. Mi az előbbit választjuk, de egészen bizonyos, hogy a történelmi kényszer elől a magyar nemzet lelkiismerete és többsége szükség esetén a másik, ma még ismeretlen lehetőség elől sem fog kitérni. Nem fog kitérni akkor, ha a parlament végkép felmondaná a szolgálatot.« A kormány minden jel szerint bizonyára arra a »valami más«-ra gondol, mert én eddigi tapasztalataim után nem jöhetek más megállapításra. De engem nem is az érdekel, hogy a kormány mire gondol; engem az érdekel, hogy mi az a »más«, amit a félhivatalos sajtóorgánum beharangoz és amivel különösen érdemes foglalkozni. Valószínű, hogy a kormány az abszolutizmusra gondol; de én azt hiszem, hogy amikor másra gondolunk, mint amit valójában csinálunk, ebből bajok is lehetnek, mert ha valaki ma Magyarországon az abszolutizmusra gondol, annak igen-igen könnyen bekövetkezhetik annak ellenkezője vagy egy más olyasvalami, amit sem mi, sem önök nem látnak szívesen. Ma ugyanis két áramlat küzd egymással az egész világon : az, evolúció és a revolució. Az orosz, német, osztrák, bolgár és magyar, valamint a török, görög, lengyel és indiai események után nem nehéz rájönni arra, hogyha ez a két áramlat összeütközik, melyiknek van lehetősége a diadalra. De még ha ezt nehéz volna megállapítani, azt nem nehéz megállapítani, hogy ezekből az összeütközésekből igen-igen súlyos katasztrófák robbanhatnak ki, amelyeket -— ismételten hangsúlyozom — sem mi, sem önök nem látunk szívesen. Hiszen a világ összes államainak 98 °/o-a köztársaság. Ez, azt hiszem, elég jel arra, hogy mi is hogyan rendezkedhetünk be. És ha nekünk nincs elég lelkierőnk és előrelátásunk arra, hogy ezeket meglássuk, akkor — őszintén megmondom — nem igen érdemeljük meg, hogy a törvényhozás házában törvényhozói tisztet töltsünk be. A háború előtt az antiparlamentáris felfogást lehetett abszolutizmusnak nevezni és az lehetett abszolutizmus is, ma azonban szerény felfogásom szerint az antiparlamentarizmus nem egyéb, mint forradalom, forradalom, mely a meglévő rendet felforgatva, a maga abszolutisztikus törekvéseit igyekszik megvalósítani. En az évek hosszú során át tapasztalt megpróbáltatások után semmi néven nevezendő forradalomhoz nem tudom adni hozzájárulásomat, (Helyeslés a ssélsőbalóldalon.) nem