Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-84

280 A nemzetgyűlés 84. ülése 1923, egyéneket, rendőri felügyelet alá helyezték, és azokat a hatósági igazolványokat, amelyek például élelmiszerek beszerzésére lettek volna szükségesek, megvonták tőlük, lakásukat elrekvirálták, illetőségi helyükre toloncolták őket, családjuk és saját maguk részére a megélhetést annyira lehetetlenné tették, hogy ezek az emberek a szó szoros értelmében kénytelenek voltak a fizikai éhhalál elől az anyaország területére menekülni. Ezek a zaklatások azután, ezek a kényszertávozásnak elnevezett önkényes repatriálások azzal jártak, hogy ezektől az önkényt repatriáltaktól, akiket igen sokszor kiutasítottak, a határon pénzük egy részét, vagyonuk egy részét, mindenesetre azonban a kiutasító iratokat, melyekkel sorsukat igazolhatták volna, elvették, és ilyen módon keletkeztek Magyarországon az úgynevezett vagonlakók. Ez a letíszomorúbb intézmény a jelenleg megcsonkított Magyarországon, amelynek megoldása olyan tömérdek gonddal és szenvedéssel jár, hogy szinte valóságos szégyene és kulturbotránya a jelenlegi állapotoknak. Ezeket a kiutasításokat a románok nemcsak a kisebbségi szerződés nyilt megsértésével, hanem egyéb nemzetközi jogszabályok megsértésével is eszközlik. Mindenekelőtt hivatkoznom kell itt a II. hágai konferencia konvenciójának 43. cikkelyére, amely a megszálló hatalomnak megtiltja, hogy a megszállott területen érvényben lévő jogot, abszolút akadály esetét kivéve, negligálja, megtiltja továbbá az 54. szakasza azt is, hogy hűségesküt lehessen követelni a megszállott területen maradt tisztviselőtől. A román hatóságoknak megkönnyíti még a helyzetét az is, hogy a békeszerződés értelmében nem a lakhely az irányadó, hanem a községi illetőség. Itt is teljes tudatlanságot árulnak el a békeszerződések a magyar viszonyokat illetően, mert Ausztriában illetőségi kataszterek vannak, Magyarországon azonban az illetőség igazolása tudvalevően a legnehezebb dolog, még a meglévő Magyarországon is, az elszakadt részeken pedig, könnyű elképzelni, hogy az illetőségi bizonyítványok megszerzése az ottani hatóságoknál milyen lehetetlen, és hogy milyen képtelen helyzetbe kerülnek ezek az ottlakó magyarok. így történt meg, hogy mindazokat a magyarokat, akiknek ott-tartózkodása a román hatóságoknak nem volt kellemes, egyszerűen kiutasították, és olyan családokat, amelyek sok száz éve laktak ősi birtokaikon, távolítottak el, és hogy egy rövid statisztikával szolgáljak, százezrekre megy a száma azoknak a magyaroknak, akiket a megszállott területekről ilymódon üldöztek ki. Az adatok 1922 nyaráról valók még, vagyis az összeszámlálás akkor történt, azóta a számok természetesen lényegesen szaporodtak. Az összes menekültek száma akkor 320.000 volt. A menekültügyi hivatal felállítása óta, amely 1920 május 1-én történt, 229.G96 menekült vétetett nyilvántartásba. Ezeknek körülbelül 80°/o-a tisztviselőkévi január hó 16-án, kedden. bői és azoknak hozzátartozóiból áll, amely tisztviselőknek eltartása természetesen minket terhel. A békeszerződések 61. §-ának megszegése ez, amelyben a szövetségesek kötelezték magukat, hogy az opció jogának gyakorlása elé semmiféle akadályt gördíteni nem fognak. A nyilvántartott menekültek közül Romániából származik 135.390, Csehországból 56.657, Jugoszláviából 37.456. A nem nyilvántartott menekültekkel együtt, miután ezekről csak 1920 május 1. óta vétettek fel az adatok, ez 35°/o-kal több, vagyis ez esetben az adatok a következő módon változnak : Romániából jött 183.500, Csehországból 78.700, Jugosyláviából pedig 52.200. Ez az ott lakó összes magyarok számához képest kiteszi Romániában ll*l°/o-át az ottani magyar lakóknak, Csehországban kiteszi 7'7%-át, Jugoszláviában pedig ll'4°/o-át a lakóknak. Eszerint a menekülteknek 59°/o-a való román területekről. A kiutasítások azonban legbuzgóbban — százalék szerint — a jugoszláv királyság területén folynak. A következő kötelezettség, amelynek megszegését kell megállapítanom, a párisi szerződésnek 8. §-ában foglaltatik, amely a következőket rendeli el (olvassa) : »Minden állampolgár a törvény előtt egyenlő, ugyanazon állampolgári és politikai jogok illetik meg a hivatalok elnyerése, különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében. Faji, nyelvi, vallási különbségek hátrányt semmiképen sem képezhetnek.« Itt mindenekelőtt a legfontosabb állampolgári joggal, a választójoggal kell foglalkoznom, ós rá kell mutatnom arra, hogy román területen a magyar többségű kerületekben a magyar anyanyelvű választók egyáltalán nem vétettek fel a választói névjegyzékbe. Miután azonban vannak olyan választókerületek, amelyeknek kizárólag magyar lakosaik vannak, ezeket a választókat, az alkotmányos jogaik gyakorlását célzó jelölési eljárás során oly méltatlan eszközökkel akadályozták meg, amelyeknek felsorolásába itt nem óhajtok belebocsátkozni. Az első és legfontosabb tényállás az, hogy a több mint 1,700.000-nyí magyarnak Erdély területén mindössze egy képviselője van, s hogy a székelyföldnek például, amely tisztára magyar, egyetlenegy képviselője sincs, ott kizárólag román embereket ültettek be képviselőnek, Horváth Zoltán : Ezekben igazán egyek vagyunk ! Meskó Zoltán: Erről nem beszélnek Londonban, a nyugati parlamentekben ! (Felkiáltások a jobboldalon : Az ellenzék sem beszél erről !) Rassay Károly: Én beszéltem! Eckhardt Tibor : T. Nemzetgyűlés ! Az S. H. S. királyság területén a jogtiprás teljes nyíltsággal történt, a hatóságoknak utasításuk volt arra, hogy magyar nevet a választói névjegyzékekbe egyáltalán tilos felvenni, ezt az utasítást precízen végre is hajtották, és ennek eredményeként