Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.
Ülésnapok - 1922-82
À nen••setgy 'ülés 82. ülése 1923. évi január hó 11-én, csütörtökön. 209 Megegyeztünk abban, hogy közülünk Hegyeshalmy Lajos t. képviselőtársam óvatos nyilatkozatot fog tenni, nehogy a közhangulat esetleg ellenünk forduljon, annál is inkább, mert az ottani határozatoknak csak teoretikus jellegük volt. De a konferencián igen hamar kiderült, hogy semmiféle óvatosságra szükség nem volt. Az Egyesült-Államok delegátusa kijelentette, hogy ilyen javaslattal az amerikai parlament elé menni egyáltalán lehetetlenség, a dánok elvetették, mert mezőgazdaságukat akarták védeni, a japánok azért, mert sem mezőgazdaságuk, sem iparuk továbbfejlesztéséről lemondani semmilyen idegen hatalom javára nem kívánkoztak és igy tovább, sorra a többiek, végül Kanada kereken kijelentette, hogy azonnal otthagyja a konferenciát, ha ezt a javaslatot megszavazzák. Nem is lett belőle semmi, csak egy francia szavalt mellette. .(Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el) Végre nekünk is tisztába kell jönnünk azzal, hogy mit akarunk. Ha gazdaságilag regenerálódni akarunk, ha azt hisszük, hogy az anyagi gyarapodás és jólét is hozzátartozik ahhoz, hogy a régi határainkon belüli centripetális erők újjáéledjenek, ha azt akarjuk, hogy a hivatalnoki pályáról leszorultak elhelyezést találjanak, ha azt akarjuk, hogy ez a csonka Önállóságunk kiépíttessék, ha pénzügyileg felszínen akarjuk magunkat tartani, akkor lehetetlen, hogy a munkaalkalom olyan erős mentsváráról, amilyent a meglevő ipar képez, továbbá uj energiakifejtésünk forrásairól, az újonnan keletkező iparokról idegen munka, idegen tőke, idegen országok javára lemondjunk. Csodálom, hogy a vámvédelem ellenzői olyan táborból veszik érveiket, amellyel egyébként semmi közösséget nem válallnak. Nagyon könnyen vetik oda, hogy a mai drágaságnak kútforrása a vámvédelem. Azt hiszem, ezzel a váddal a legkönnyebben lehet megbirkózni. Ennyire egyszerűsíteni világgazdaság legkomplexebb, legszövevényesebb kérdéseit, az éveken keresztül embergyilkolásra elpazarolt anyagkészleteket, a munkaerők millióinak a termelés lehetőségéből való kizárását, a világforgalom funkcionáris zavarait, a fizetési eszközök nagy részének megrothadását, a szociális forradalmak és gyengébb táplálkozás következtében előállott munkateljesítmény-csökkenést és a munkának a termelés értékéből való erősebb részesítését és még sok egyebet tekintetbe nem venni a drágaság problémájánál csakugyan nem lehet. A mezőgazdasági termények vámmentes behozatali lehetőség mellett is elérték a békebeli aranyparitást és tendálnak az ennél még jelentékenyebb világparitás felé. Kétségtelen, hegy a mezőgazdaság termelési tényezői között nem «foglalnak el ugyanolyan nagy hányadot a világparitáson beszerzett anyagok és eszközök, mint az ipari termelésnél, amelyet a munkabérek közhit szerinti alacsony volta sem tud paralizálni. Amellett köztudomású, hogy mai vámjaink a négyszázszoros felpénzzel alatta vannak az aranyparitásnak, tehát a vámvédelem kisebb, mint békeidőben volt; Az hangzott itt el, hogy egyes iparágaink oly erősek, hogy vámvédelem nélkül is megtudnak élni, és a vám csak felesleges nyereséghez juttatja őket. Hivatkozás szokott tört enni azokra a vállalatokra, amelyek az egész alaptőkéjüket keresik meg. Gaal Gaston t. képviselőtársam tette magáévá egy általam mélyen fájlalt cikkében azt a megjegyzést, amelyet tréfásan Parkas István t. képviselő ur az első indemnitási javaslat tárgyalása alkalmával tett. Én ezt másnak, mint a legnagyobbfokutájékozatlanságnak nem minősít hetem, mert méltóztassék előbb az aranybani beruházásokat 450-nel megszorozni és akkor tenni meg az összehasonlítást, vagy méltóztassék aranymérlegek készítését előírni és akkor nagyon szomorú eredményekhez fogunk jutni. Nem akarok a túlzott polémia hibájába esni, de lehetetlen néhány szóval ki nem térni az elhangzottakra, mert az ipari fejlődés lehetőségének kérdése nem maradhat tisztázatlanul. Nem kívánok a magam iparáról, a vaskohászatról beszélni, mert Herrmann Miksa t. barátom szakszerű felvilágosításai után erre nincs szükség. De szóvátétetett itt a gépipar helyzete, amelyről az mondatott, hogy sikerült neki az utolsó esztendőben meglehetős nagy exportot elérnie. Ez lenne a legtermészetesebb bizonyít éka annak, milyen erős ez az iparág. Ezt az exportot el tudta érni egy folyton s ülyedő koronának az idejében, amikor is a belföldi vásárlóképesség és a termelési tényezők és a korona külföldi értékelése között nagy disz parit ás mutatkozott. De ha azt kutatom,—és meglehetősen ismerem a gépipar anyagi viszonyait — hogy vájjon végeredményben csakugyan olyan lukrativ volt-e a gépipar, és ha azt nézem, hogy ma egyetlen olyan gépgyári vállalkozást nem ismerek, melynek akár nyersanyagkészlete, akár tüzelőanyagkészlete nagyobb volna, mint békeidőben, vagy akár csak két-három esztendő előtt, akkor meg vagyok győződve, hogy az egész mobil tőke — amint ez a valuta devalvációjának idejében másként nem is történhetik — végeredményben nem gyarapszik, hanem a saját maga anyagi erőit emészti el. Ha a gépipar ezt az exportmunkát teljesíteni tudta, ugy elsősorban ennek a szomorú ténynek, a valutaleromlásnak kell betudni, és láttuk az utolsó esztendőben és látjuk ma is, hogy amint a valuta bizonyos fokig stabilizálódik és a belföldi termelési árak hozzáidomulnak a külföldi értékeléshez, akkor már ezek a kiviteli lehetőségek nagyon erősen meg vannak csorbulva. Szóbakerült a bőripar helyzete is, és Haller t. képviselőtársam azt mondotta, hogy a belföldi nyersbőrárak mesterséges lenyomása megkárosítja a gazdát. Statisztikai adat birtokában vagyok, amely szerint Magyarországon a nyersbőr és a készbőrárak közötti különbség ugy nyilatkozik meg, hogy a készbőr ára körülbelül az ötszöröse csak a nyersbőr árának, holott Csehországban és Romániában a hatszorosa. Itt tehát illetéktelen
