Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-82

âlÔ A nemzetgyűlés 82. ülése 1923. kizsákmányolásról nem lebet szó. Ugy állíttatott be a dolog, mintha a bőripar, ez a régi magyar ipar nébány nagy vagyonú embernek privát ügye és privilégiuma volna. Hogy ez mennyire tévedés, erre nézve legyen szabad elmondanom, hogy csonka Magyarországon ma van 6 nagy bőrgyár, 15 középgyár, 50 kisebb gyár és 500 timárüzem. Ezek között a nyersbőr bevásárlása tekintetében teljesen szabad verseny van. A közép- és kisüzemek az egész termelésnek hatvan százaiékát alkotják. A bőripar nyersbőrszükséglete lényegesen meghaladja a hazai nyersbőrprodukciót. A bőripar szükséglete hetenkint 30.000 darab, ezzel szemben a nyersbőrprodukció 15.000 darab. A szükség nagyobb lévén, mint a kinálat, nem lehet szó árlenyomásról. A hazai nyersbőr ára a békebelinek hétszázszorosa, békében 80 fillér volt kilogrammja, ma 550 korona, tehát magasabb, mint bármely mezőgazdasági cikk ára, és igy a gazdának nem lehet oka panaszra. Ami a bőr- és cipőipar vámvédelmének indokolatlan magas voltát illeti, hivatkozás történt arra, hogy a talpbőr vámja négyszázszoros, a felsőbőré ötszáz-hétszázszoros, sevróbőré pedig ezer-ezerötszázszoros. Ez nem lehet igy, mert hiszen az egész vámtarifában, mint előbb Emiltettem, a legmagasabb szorzó négyszázszoros, mig az összes bőráruk vámja ma kétszázszoros, kivéve a luxuscikknek tekinthető lakkbőrt. Ez pedig azt jelenti, hogy a mai vám az értékhez viszonyitva, talpbőrnél 3%%, szines borjubőrnél 1*1%, a sevróbőrnél pedig 0'6%. Az egész magyar \ámtarifában nincs még egy iparág, amely ilyen kevéssé volna védve, és nincs a világon még egy ilyen vámtarifa, amelyben ilyen alacsony bőrvámok volnának. A statisztikai hivatal igazgatójának, Szabóky államtitkár urnák becsléséből megállapítható, hogy ez év végén a bőr és bőripari termékek importösszege körülbelül 3 milliárd magyar koronára fog rúgni, amely áruk elsősorban Ausztriából, másodsorban Csehországból és végül Németországból jöttek be. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 750—800 milliót fizetünk osztrák és cseh munkabérekért és tisztviselői fizetésekért, 1—2 milliárdot fizetünk osztrák és cseh provenienciáju nyersanyagért és végül körülbelül 450—500 millió korona jut közvetlen adókban az osztrák és cseh kincstárnak és ugyanannyi haszon az osztrák és cseh vállalkozóknak. A hazai ipar védelmét a fogyasztók érdekével is ellentétben állónak szokták lefesteni. Én ugy érzem, hogy a termelés minél nagyobb foka, minél nagyobb kiterjedése elsősorban fogyasztói érdekeket szolgál. A fogyasztásnak elsőrendű érdeke, hogy szükségletét minden időben biztonságban kielégíthesse. Ezt csak a teljesitőképes, saját honabeli ipar tudja nyújtani. Oda szokták vetni, hogy nálunk legdrágábbak az iparcikkek ; drágábbak, mint bármely más országban. De itt is, rossz összehasonlitási alapon szokták operálni. Nem az egyes országok belföldi árait vetik össze, hogy az egyes országok lakossága milyen áron jut hozzájuk, hanem a dumpingévi január hó 11-én, csütörtökön. árakkal, azokkal, amelyekkel más országok nemzeti termelésére kivannak halálos csapásokat mérni, mint ma délelőtt Beck Lajos t. képviselőtársunk kifejtette, s amelyek ellen még a szabadkereskedői Anglia is 30 %-os vámokkal védekezik legújabban. A mai körülmények mellett helyes pénzügyi politikának tartom a nagy behozatal elleni tilalmi védekezést, s átmeneti kisegitő módnak a helyes gazdaságpolitika szempontjából is addig, amig a labilis és folyton változó valutáris viszonyok a tekintetbe jövő államok nem egyöntetű külkereskedelmi politikája a nemzeti termelést idegen erők labdajátékává tehetik. Az iparvédelmi politika az agrárérdekekkel sem áll szerintem semminemű ellentétben. Ellenkezőleg, az a meggyőződésem, hogy a mezőgazdasági többtermelés megoldása, még a birtokreform megoldása is, szorosan összefügg az ipari védelemmel. Méltóztassék csak a legutolsó évek tapasztalatainak tanúságait levonni. Milyen óriási akadályt képezett a hazai mezőgazdasági termelési lehetőségek kihasználásánál az, hogy a világpiaci konjunktúra hatása alatt megfelelő belföldi termelés hiján mezőgazdasági felszerelések, eszközök nem voltak idejében megszerezhetők. Világgazdasági konjunktúrák idejében a magyar mezőgazdaság sohasem tudott a maga szükségletének fedezéséhez hozzájutni és igy ezeket a konjunktúrákat, amelyek nálunk különben is mindig rövidebb életűek, mint a nyugati országokban, a maga és az állam javára kiaknázni nem birta. Azt lehet erre elméletileg mondani, hogy a mi meglévő és jövőben kialakítandó iparunk olyan kis hányada a világiparnak, hogy lehetetlen, hogy azért a fogyasztás szükséglete kielégítést ne nyerj en De hivatkozom arra, hogy amikor még egy nagyobb gazdasági közösségben éltünk, amikor a cseh és az osztrák ipar a mienkkel egy fogyasztási területet képezett, vájjon gazdasági konjunktúrák idejében nem a legutolsó volt-e a magyar fogyasztó, aki a maga árujához hozzá jutott, azokhoz az árukhoz, amelyek a régi Magyarország területén nem, vagy nem elegendő mennyiségben gyártattak ? Szimptomatikus, hogy a fogyasztói érdekeknek vámpolitikai kérdésekben való állandó hangoztatása tulaj donképen nem is a fogyasztók részéről, hanem elsősorban a kereskedelem némely rétegéből származik. A kereskedelem azon részéből, amelynek a múltban a közös gazdasági területen az a különben igen tiszteletreméltó és hasznos hivatása volt, hogy az itt elő nem állit ott iparcikkeket a fogyasztókhoz juttassa, illetőleg azoknak odavaló juttatását közvetítse. Hogy ezekben a körökben idegességet okoz és ellenállást vált ki az olyan gazdasági politika, amely tilalmakkal nehezíti meg a forgalmat, az természetes jelenség, aminthogy ezeknek a köröknek gazdaságpolitikánk elleni támadása is elsősorban ez ellen a tilalmi rendszer ellen irányul. Mert hiszen a vámtételeknek alacsonyabb vagy magasabb volta az ő érdekeik szempontjából nem döntő fontosságú ; az ő érdekük elsősorban az, hogy elegendő árumennyiséggel rendelkezzenek, ame-