Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.

Ülésnapok - 1922-76

190 À nemzetgyűlés 76, ülése .1922. évi december hó 20-án, szerdán. ügyi és fajegészségtani vagyis higiéniai szempontból világítsam és vitassam meg. Egyúttal már előre is engedelmet kérek, ha a t. jelenlévők türelmét netán kissé hosszabb időre igénybeveszem, de méltóztassék figyelembe venni azt, hogy itt olyan nagyfontosságú, e nemzetre nézve életbevágó kérdésekről van szó, amelyek megvitatásának és szanálásának elérkezett immár a tizenkettedik órája, mert merem állítani, hogy minden e tekintetben elmulasztott hónap, sőt nap a nemzetnek soha többé helyre nem hozható vérveszteségét jelenti. Jegyezzük meg jól, hogy céltudatos és erélyes fajvédelmi politika nélkül az integritás gondolata csak halva született idea lehet, mert nézetem szerint egy kipusztulófélben levő, testileg-lelkileg beteg nép nagy eszmék szolgálatába nem állitható, nagy célok kiküzdésére, egy nemzet öntudatos fentartására teljesen képtelen. Eajvédelmi politikánk pedig csak akkor céltudatos és erélyes, ha félretéve minden habozást, kunktátori gyengeséget, szükkeblüséget, és természetesen mindenkor a keresztény nemzeti gondolatot tartva szem előtt, megalkuvás nélkül halad a maga utján. Mikor én a szükkeblüséget állítom oda,, mint egyik gátló momentumot, ennek kapcsán rámutatok arra, hogy az állam áldozatkészsége, hathatós anyagi támogatása nélkül erélyes és eredményes fajvédelmi politikát csinálni teljesen lehetetlen. Én annak idején készséggel szavaztam meg az adójavaslatokat, mert ezt legelemibb hazafias kötelességemnek tartottam és mert hittem és biztam abban, hogy azok révén módot nyújtok a kormánynak arra, hogy államalkotó és nemzetfejlesztő nagy és nehéz feladatának megfelelhessen. Őszintén megvallva azonban egy bizonyos — remélem alaptalan — aggályom támadt a pénzügyminister urnák egy az adójavaslati vita befejeztekor tett kijelentése kapcsán, amely szerint »e javaslatok nem azt jelentik, hogy nagy tervek megvalósítására, nagy vállalkozásokra, kedvezményezésekre leszünk ezáltal alkalmasokká a jövőre nézve«. Lehet, hogy én az általam nagyrabecsült pénzügyminister ur e szavait félremagyarázom, nem jól értelmezem, de én ezáltal mégis némikép veszélyeztetve látom a magyar fajvédelem nagy és fontos problémájának radikális megoldását. A pénzkérdésben látom ismét csak azt a gátló momentumot, amely ismét ott settenkedik a sötét háttérben és képes halomra dönteni legszebb, nemzetünk jövőjét és jövendő boldogulásunkat felölelő terveinket is. Igaz, hogy rendkívül nagy nehézségekkel kell megküzdenünk. Hogy egyebet ne mondjak, itt van a tuberkulózisra annyira prediszponáló nagy momentum, a nyomor, amelynek mindenáron való enyhítése képezné arra nézve a legfontosabb preventív intézkedést. És ennek az intézkedésnek meg kell történnie és én engedelmet kérek netáni naivságomért, de én azt nem tudom magamnak megmagyarázni, miért ne lehetne nálunk a nyomort enyhíteni. Énelőttem érthetetlen az, hogy mig itt csakúgy hemzsegnek a hadi- és konjunktúra-milliárdosok, mig a szabadságtéri fényes palotában napok, sőt órák alatt milliókat, százmilliókat harácsolnak össze az emberek, addig miért kell egyes önzetlen honfitársainknak Amerikáig kimenni könyöradományokat összekoldulni, hogy ezen úgynevezett gyorssegély-akciókkal ideig-óráig ható éterinjekciót adhassanak pusztuló nemzetünk testének? Amikor ezeket látom, azt hiszem, jogos az aggályom és alapos a gyanúm arra nézve, hogy itt a társadalmi élet szerkezetében krónikus nagy baj pusztít, amelynek felderítése immár a lét és nemlét kérdésévé nőtte ki magát. Bennem egy sötét sejtés, egy lesújtó, prognózis él a magyar faj jövőjét illetőleg. Én csak erélyes és gyors egészségügyi és népjóléti intézkedésekben iátok még menekvést. Mert ha még most is, tovább is megengednők azt, hogy a községek százai álljanak orvos, illetve megfelelően képzett orvos nélkül, ha még ma is tétlenül elnéznők a tuberkulózis, a vérbaj, az alkohol, az egyke, a kuruzslók, a gyermekhalandóság határt nem ismerő pusztításait, ez azt jelentené, hogy nem tudjuk lelkünkből kivetni a közönynek, a tétovázásnak azt a régi átkát, amely boldogulásunknak annyiszor, sőt mindig csak útját állta. Most rátérek nyomorban sínylődő népeknek s igy fajunknak is egyik legnagyobb csapására, a tuberkulózisra. Statisztikát nem akarok felhozni, azt már előttem elmondotta Karafiáth t. képviselőtársam. Örömmel konstatálom azt, hogy nemcsak az orvosok, hanem mások is foglalkoznak ezzel az igen nagy problémával, mert mentől többen fogunk össze, annál inkább tudjuk megoldani ezeket a fontos, a nemzet egész életére és jövőjére kiható kérdéseket. Hogy a tuberkulózis hihetetlen pusztításairól fogalmat alkothassunk magunknak, csak egyetlenegy statisztikai adatot leszek bátor felhozni és ez az, hogy magában Budapesten több mint százezer ember szenved tüdőgümőkórban. En ezen egyáltalában nem csodálkozom, hiszen tudvalevőleg a táplálék, a tiszta jó levegő és a napfény képezik az élet hármas forrását, annak fő feltételeit. Képzeljünk el már most egy tömeglakást, barakklakást, vagy pincelakást, amelynek szerencsétlen diák-, menekült-, vagy munkáslakói üres gyomorral, félig elhasznált és fertőzött levegőben, napfénytől úgyszólván hermetice elzárt helyiségben, baktériumokkal szaturált szennyben hevernek és töltik fél életüket, hogy ezeknek szervezete minő úgynevezett »ellenállóképességgel« bírhat, illetőleg mennyire inklinálhat mindennemű fertőzésre és igy a gümőkórra is. De jöjjünk csak beljebb a perifériákról, tartsunk szemlét az utcák tisztasága felett. Figyeljük meg azokat az undoritóan bemocskolt járdákat, amelyeket a tuberkulótikusak tízezrei szennyeznek be annyira intenziven fertőzött