Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.

Ülésnapok - 1922-76

186 A nemzetgyűlés 76. ülése 1922. Szomjas Gusztáv : Hát az ipari munkásság ? (Egy hang balfelöl: Az egész ország fizeti meg.) Elnök (csenget) : Csendet kérek, képviselő urak. Haller István: T. Nemzetgyűlés! Még a negyedik iparra kívánnék rátérni és kérem ehhez a Ház szíves türelmét, t. i. a szesziparra. Reischl Richárd: Erről lehet beszélni! Haller István: A szeszipar sajátságos helyzetben van ma. A szeszipar most sínyli meg a túlságos védelemnek, az állami dédelgetésnek a következményeit. A szeszipar ma válságban van. Válságba került pedig azáltal, hogy a szeszkartell túlságos mohósággal iparkodott kihasználni azt a helyzetet, hogy a konkurrenciától teljesen mentes és maga diktálhatja a belső piacon az árakat. A szeszkartell ugy állapította meg a belső árakat, hogy azok tényleg magasan felette voltak a világparitási árnak. A külföldre kivitt szesznek literje 200 koronába került, benn, a belső telepen pedig 400 koronába. Nem elégedett meg azonban ezzel az eredménnyel. A nyár végén elhatározta a szeszkartell, hogy az árakat feljebb emeli, s mintegy két hétig egyáltalán nem kapott nyersszeszt a szeszfeldolgozó ipar, amely a kartell árpolitikája révén különben is sajátságos helyzetbe került. Abba a helyzetbe került t. i., hogy a magyar nyersanyagból gyártott magyar szeszt olcsóbban kapta az osztrák szeszfeldolgozó ipar, mint a hazai. A hazai szeszfeldolgozó iparnak gyártmányai tehát nem voltak képesek konkurrálni a magyar szeszből Ausztriában készült áruval. Ezt nem lehet egészséges közgazdasági politikának nevezni. (Ugy van ! balfelöl.) Az egészen bizonyos, hogy a kartell részéről ez elhibázott politika volt és most megjött érte a bűnhődés. A külpolitikai viszonyok ugyanis ugy alakultak, hogy a magyar bor elhelyezése roppant nehézségekbe ütközik. A borra kivetett vámok, illetékek, szállítási díjak, fogyasztási adók és sok minden egyéb olyan önköltségi árat involválnak, amely mellett az értékesítés lehetősége jóformán teljesen megszűnt, ugy hogy Magyarországon a borárak jóformán teljesen az önköltségi ár nívójáig sülyedtek. Az aranyparitástól talán ez az áru van a legmesszebb. Ez a bor tragédiája és tragédiája egyúttal a magyar mezőgazdaság jókora részének is. Szerintem itt is mulasztást követett el a kormány, mikor jól tudván azt, hogy a belső fogyasztás nem tudja felvenni azt a bortermést, amely az országban előrelátható volt, nem gondoskodott idejekorán arról, akár megfelelő kedvezmények nyújtása árán is, hogy a körülöttünk levő országok borpiacukat borimportunk elől teljesen el ne zárják. Dénes István : Majd bolondok lesznek, ha magas védvámokat kell fizetniök. Elnök : Csendet kérek, Dénes képviselő ur. Haller István: Természetes is, hogy amikor ilyen elzárkózó védvámpolitikával vesszük magunkat körül, akkor ugyanilyen elzárkózásba évi december hó 20-án, szerdán. ütközünk a körülöttünk levő államoknál is. S mezőgazdasági terményeink helyzetét feltétlenül megnehezíti az, hogy az ipari államok termékeinek elhelyezését mi akadályozzuk meg, védvén a védelemre nem szoruló egyik-másik magyar ipart. Bekövetkezett az, hogy a bor válságba kergette a szeszt. Amikor Magyarországon egy liter 10 fokos bor 45 koronába kerül, s amikor ugyanilyen szesztartalmu rumból egy deciliter kerül ugyanennyibe, akkor természetes dolog, hogy a közönség a szeszfogyasztás helyett áttér a borfogyasztásra, amit egyébként igen egészséges és jó dolognak tartok és örülök neki, hogy igy van, de viszont világos, hogy ezt a nagy ellentétet a szeszár ás a borár között, amely ugy aránylik egymáshoz, mint 4500 a 11.000hez, fentartani nem lehet s ennek kárát csak a szeszipar vallhatja. Az a dédeigetés, amelyben a szesziparnak a vámvédelem révén része volt, túlfejlesztetté a szeszipart. Ez az ország most megcsonkított területében elveszitvén az épon nagyobbára szeszfogyasztó területeket, természetszerűleg nem képes ezt a túlfejlesztett szeszipart foglalkoztatni s a szeszipar nem találja meg azt a piacot, amely neki megvolt, s igy nem képes azt a tisztviselői és munkáslétszámot foglalkoztatni, amelyet eddig foglalkoztatott. A magyar szeszipar tehát kétségkívül válságba került, azt hiszem azonban, hogy épen mert a dolog igy van, a kormányzatnak most kellene megragadnia az alkalmat arra, hogy ezt a mezőgazdasági szeszipart átvezesse más mezőgazdasági iparba, mert hiszen az a nyersanyag, amit feldolgoz, egyéb célokra is alkalmas, és igy egyéb iparcikkek előállítására is van mód. Ezekből a példákból tehát azt akarom kihozni, t. Nemzetgyűlés, hogy nem szabad védeni Magyarországon a fogyasztás és a mezőgazdaság kárára az erős, nagy tőkével rendelkező, fejlődési feltételeit itt megtaláló iparokat, (Igazi Ugy van ! a középen.) nem szabad védeni azért, mert az a vám, amivel ezek az iparok védetnek, a maga nevén nevezve, tulajdonképen csak árdrágító és zsaroló vám, s mi nem vagyunk abban a helyzetben, szegény Magyarországnak még szegényebb fogyasztó közönsége valóban nincsen abban a helyzetben, hogy egynéhány nagyipari vállalkozónak hasznához hozzájáruljon azzal, hogy már évtizedek óta viseli ezeket a súlyos adókat és fogja viselni — ha ez a rendszer nem változik — még további évtizedeken át. Nem szabad tehát védeni a védelemre nem szoruló iparokat, és nem szabad védeni azt az ipart sem, amely nem találja meg itthon a maga létének feltételeit, amely tehát a maga termelési feltételeiben soha rentábilis itt nem lesz. Az üvegházi iparok pusztuljanak el, mert nem állithatunk kínai falakat magunk körül és nem zárhatjuk el magunktól azt a lehetőséget, hogy más országoknak jobb és olcsóbb ipari termé-