Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-67

208 A nemzetgyűlés 67. ülése 1922. évi december hó 7-én, csütörtökön. politikának érvényesülnie nem szabad. (Helyes­lés, éljenzés és taps jobbfeUl és a középen) Eidök: Szólásra senki sem lévén feljegyezve, kérdem, kiván-e még valaki szólani? Csik József képviselő ur óhajt szólni. Csik József: T. Nemzetgyűlés! Nem a tör­ténettudós kritikus szemüvegén, nem is az ellen­zéki politikának górcsövén át akarom szemlélni ezt a törvényjavaslatot, hanem a nemzeti érzés és hangulat szemüvegén keresztül. Ostor József t. képviselőtársam előadta itt azokat a számadatokat, amelyekből megállapit­ható, hogy Sopron városának és közvetlen kör­nyékének az anyaországhoz való hűségéről és ragaszkodásáról van szó. Ezek a számok igy magukban véve nagyon szerényeknek és jelenték­teleneknek tűnnek fel, pedig az az esemény, amelyet ez a törvényjavaslat hivatva van meg­örökiteni, valójában a legnagyobb események egyike, amint ez a javaslat is a legjelentőség­teljesebbek közé tartozik. Arról van szó, t. Nemzetgyűlés, hogy a magyar törvényhozás tör­vény utján emléket emeljen annak a hűségnek és ragaszkodásnak, amelyet azokban a nehéz napokban, amikor arról volt szó, hogy Sopron városa ós közvetlen környéke leváljék-e az anya­országnak, Magyarországnak testéről, vagy pedig továbbra is megmaradjon magyarnak, a soproniak és a környékbeliek tanúsítottak. Ha ennek az eseménynek jelentőségét mér­legelni akarjuk, rövid pillantást kell vetnünk az előzményekre. Valamennyien tudjuk, hogy a trianoni bé­keszerződés kevés nemzetet sújtott annyira, mint épen a mi szeretett hazánkat. Valahogyan fa­natikus hittel és ábránddal nem tudtuk elgon­dolni azt, hogy a trianoni békeszerződés által reánkszabott követelések valóvá is váljanak; nem tudtuk magunkat beleélni abba a gondo­latba, hogy Erdély, Bánát és a Felvidék — Magyarországnak eme drága kincsei —^valaha is leszakittassanak országunk testéről. Es most már tudjuk, mélyen t. Nemzetgyűlés, hogy az októberi események nélkül talán ez a sajnálatos esemény se következett volna be a maga rideg­ségével. (Felkiáltások a szélsőbaloldalón : A há­ború ! Ha a háború nem lett volna !) Kemál pasának és a törököknek példája élénk bizony­ság arra nézve, hogy egy nemzetnek öntudata, ellenállása mire képes még a világ hatalmassá­gaival szemben is. (Igaz! ügy van! jobb felöl) Horváth Zoltán: A törökök helyzete más! Csik József* Nekem az a felfogásom, hogy e pillanatban fölösleges a multakat rekrimi­nálnunk és azokon keseregnünk. Ez az esemény megtörtént, ezen a sajnálatos tényen nem vál­toztathatunk. Peidl Gyula: Ne provokáljanak folyton! Csik József: Provokálásról itt nem lehet szó; Szó van az én egyéni meggyőződésemről, amiben lehet, hogy Peidl Gyula képviselőtársam nem osztozik, de amit felfogásom szerint az ország közvéleményének legnagyobb része helyesel és magáévá tesz. (Felkiáltások a szélsőbaloldalón: Téved!) Mert igenis, ha az októberi események nem következtek volna be, akkor a maguk szörnyű valóságában ezek az állapotok sem fejlődtek volna ennyire. Propper Sándor: Nagyatádi Szabó István­nak mondja ezt ! Csik József: Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Amikor országunk legértékesebb darabjait, Erdélyt, a Fel­vidéket és a Bánátot elszakították tőlünk, még mindig maradt egy reménységünk: Nyugat-Ma­gyarország. Megmaradt ez utolsó reménységnek, mert azt hittük, hogy azok, akik velünk közelebbi kapcsolatban voltak a világháború alatt, akik a mi küzdő társaink voltak, talán arra a belátásra jutnak, hogy ők sem forszirozzák Nyugat-Magyar­ország elkapcsolását, mert hiszen a trianoni béke­szerződés végrehajtása rájuk nézve is halálos döfést és csapást jelentett. De meg azért is reméltük, hogy Nyugat-Magyarország meg fog maradni, mert hiszen ez az országrész volt az, amely a legszerve­sebben kapcsolódott Magyarországhoz. Ügy hi­szem, nem volt magyar földrajzi iró, aki Nyugat­Magyarországot mint különálló fogalmat valaha is ismerte volna. (Igazi ügy van!) Az iskolában tanult unk Erdélyről,tanultunk a Bánátról és a Fel­vidékről, de sohasem tanultunk külön Nyugat­Magyarországról. (Igaz! ügy van!) Azt hittük, mélyen t. Nemzetgyűlés, hogy ez az ezeréves kapcsolat nem fog meginogni s legalább közvetlen szomszédunk, Ausztria, be fogja látni, hogy a régi kapcsolatot neki sem áll érdekében megbolygat ni. Azonban — fájdalom — ebben az érzésünkben és reménységünkben is csalódt unk. Az en ente kérlel­hetetlen hatalma arra erőszakolt bennünket, hogy ezt az országrészt, hazánknak szintén egyik leg­értékesebb gyöngyét, átadjuk Ausztriának. Mikor ezek az események bekövetkeztek, valahogyan feltámadt a nemzeti érzés, a Rákócziak, a Bocskayak és a Bethlenek lelke feléledt a magyar unokákban és én, aki tanuja voltam Sopron város és környéke eme fellendülésének, a legnagyobb hódolattal és tisztelettel emlékezem meg a nemzeti érzés eme fellángolásáról. (Élénk éljenzés a jobb­oldalon es a középen.) En láttam Sopron városában, mikor az osztrák delegátusok megjelentek ott, hogy az emberek ezrei várták őket, de nem ujjongva, hanem eltelve a nemzeti haragtól, s igazán csak a különös vélet­lennek tulajdonítható, hogy megsértett önérze­tükben és jogos felháborodásukban vissza tudták tartani magukat a soproniak attól, hogy erősza­kosságra ne ragadtassák el magukat s az osztrák delegátusok élve hagyhatták el a várost. (Zaj a szélsőbaloldalon.) T. Nemzetgyűlés ! Azt sem mulaszthatom el, hogy a nemzeti érzés fellendülése idejéből meg ne emlékezzem azokról, akik ebben az időben Nyugat­Magyarországon vérüket és életüket tették kockára. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon, középen és bal­•felől.) A felkelőkről sokféle vélemény lehet, mélyen

Next

/
Thumbnails
Contents