Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-67

A nemzetgyűlés 67. ülése 1922. évi december hó 7-én, csütörtökön. 207 ezt alá kell húznom, nehogy félreértessem — kétségtelen azonban, hogy Sopront gazdaságilag, kereskedelmileg és iparilag igy is nagyon súlyos csapás érte a vármegye felerészének elvesztése folytán, miként ezt a kormányférfiak nagyon jól tudják. Egy másik baj is tetézi ezt, és ezt is őszintén meg kell mondanom, mert csak akkor vonhatunk le helyes következtetést, ha az igazságok elől, bármily keserűek legyenek is azok, soha szemet nem hunyunk. Ez a másik baj az, hogy amig a monarchia fennállott s nem voltak vámvonalak, addig Sopron Bécs felé, Ausztria felé vámvonal nélkül szabadon állott, úgyhogy, jóllehet a vasúti politika némi eltolódást okozott, az évszázados kereskedelmi helyzet mégis az volt, hogy Sopronban cserélődött ki az osztrák ipari áru a magyar nyersterményekkel, hiszen ott van a Rábaköz, a kis magyar alföld is; ma e tekintetben súlyosBodótt a helyzet, mert a vámvonal felállítása következtében a különböző kiviteli és behozatali tilalmak a lakosság számára az életfeltételeket súlyosabbá tették. Ez a két körülmény: egyrészt a terület felének elvesztése és az osztrák határvonal előretolása^ másrészt a kiviteli és behozatali tilalmak Sopron gazdasági helyzetét nehézzé tették. Legyen szabad a t. Nemzetgyűlés és a t. kormány figyelmét arra irányítani, hogy tanúsítson ő is hűséget a soproni hűséggel szemben, (Helyeslés a jobboldalon.) és amikor válságos helyzetében Sopron a kormányhoz fordul, ne feledkezzék meg arról, hogy élni is kell ennek a vidéknek. En nem akarom a segítés módozatait, mikéntjét taglalni, mert ez nem tartozik a törvényhozás, hanem a kormányintézkedés körébe. A jelenlevő kormányelnök ur kitűnően ismeri a viszonyokat, hiszen a népszavazás idejét ott élte át, de változnak a viszonyok, a kormányelnökség sem tart örökké, jöhetnek más kormányok, amelyek erről megfeledkeznek, elmúl a virág, eliramlik az élet, és igy nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a soproni hűséggel szemben kormányhűséget, támogatást kivánunk és kérünk. Kérjük, ne történjék meg az, ami állandóan megtörtént a kiegyezés óta, hogy az ügyesebb és fürgébb szomszédok learatták előlünk a mezők és rétek virágait. Azelőtt ezért kevésbé fájt a soproniak szive. Horváth Zoltán : Ne csak címet adjunk, de segítsünk. Östör József: Három szempont az, amely szerény nézetem szerint irányadó lehet. Az egyik a közgazdasági segítség, a másik a közigazgatási segítség, amely alatt érteni kell — és ezt külön kell kidomborítanom — a jő közigazgatási politikát ott a határon . . . Kiss Menyhért: Mindenütt az országban! Östör József : Bocsánatot kérek, mindenütt, de ott a határon különösen. Hogy miért, méltóztassék megengedni^ hogy erről a nyilvánosság előtt hallgassak, az illetékes tényezők úgyis tudják. Ott a határon a közigazgatásnak elsőrendűnek, kiválónak kell lennie, és azokat a német elemeket, melyek akkor nem tettek tanúbizonyságot a magyar államhűségről, egy ügyes és jó közigazgatásnak meg kell nyernie. Áll ez az egész vonalon. Ne méltóztassék azt hinni, hogy közigazgatás alatt szoros értelemben csak a szolgabírói közigazgatást értem, hanem értem az iskolát, a fináncot, elsősorban a pénzügyi igazgatást. Ennek az igazgatásnak két jelszóra kell ügyelnie : a tapintatra és erélyre. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ott nincs szükség erélyes fellépésre. Igenis van szükség, ezekben a községekben is tudnia kell mindenkinek, hogy ott a magyar az ur, a magyar állam az ur, és hogy teljesen vége van mindenféle pislogatásnak odaátról ide. Emellett azonban megkell könnyíteni a németajkú egyéneknek, akik hozzánk hűek voltak, a hozzánk való ragaszkodást. Épen ezért, ha az illetékes tényezők a kormánynál, különösen a pónzügymfnister urnái — mert bocsánatot kérek, pénzügyi igazgatásunk ott nagyon rossz lábon áll — panaszt fognak előterjeszteni, méltóztassék azt mindenkor megvizsgáltatni azzal a különös gonddal, amelyet ennek a rendkívül kényes területnek igazgatása megkíván. Ezeket akartam kiemelni a törvényjavaslat tárgyalása kapcsán és tulajdonképen beszédemet be is fejezhetném, ha nem kellene megemlékeznem egy pillanatra Nagycenkről. Nagycenk a trianoni békeszerződéssel oda volt Ítélve az osztrákoknak és azokban a válságos időkben, pl. 1921 augusztus 20-án, amidőn már-már azt hittük, hogy minden veszve van, amidőn az utolsó hálaadó istentiszteletről, Sopron gyönyörű gótikus Szent Mihály templomából távoztunk, sokan azt gondoltuk, hogy a legnagyobb magyar jósnak, Széchenyi Istvánnak talán még az a szörnyű jóslása is valóra válik, amelyet emlékirataiban olvashatunk (olvassa) : »Hol fognak az én hamvaim pihenni? kérdezem gyakran. Hazámban-e vagy külföldön ?« Gyakran gondoltuk akkor, hogy vájjon odáig jutottunk már, hogy Nagycenk, ahol Széchenyi hamvai porladnak, külföld lesz, és csakugyan valóra fog válni a legnagyobb magyar jósnak jóslása. Es amidőn megtartottuk magunknak Nagycenket és azt a néhány községet, talán Széchenyi szelleme lebegett felettünk és a magyar politika fölött, amelyet idekivánok minden tekintetben, hogy az a realitás, amely az ő politikáját elejétől végig jellemezte, az a hazafias tüz, az a hideg szenvedély legyen továbbra is a biztató és mozdító erő. Megalkuvás akkor, ha kell, vitorláink felvonása — ahogyan ő ismételten irja — akkor, ha arra szükség van, addig horgonyzás a csöndes révben, de ha majd eljön az ideje, húzzuk fel vitorláinkat egyesült erővel, valamennyien. Szavaimat azzal zárom, hogy a soproni népszavazási területen más politikának, mint magyar