Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.

Ülésnapok - 1922-64

10) A nemzetgyűlés 64. ülése J922. telén verseny tárgyköre. Ezt a közbeszóló t. képviselőtársamnak csak azért mondom, mert a tisztességtelen verseny egy nemzetközileg a gyakorlat és a tudomány terminológiájába körülírt fogalom ; a »concurrence déloyale«, olyan rögzített és pontosan körülhatárolt fogalom, amelyet a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatban jogászilag szabályozni akarunk és — amint e köíbeszólásra való tekintettel később kimutatom — nincsen is szó arról, mintha kódexben a tisztességet bő általánosságban szabályozni akarnák, mert hiszen ez nem is lehetséges. Az igaz, hogy a világháború után, ez óriási orkán és zivatar után, amely után még a legtisztább hegyi patakok is sárt és iszapot vesznek fel magukba s még a nagy folyamok is színüket változtatják meg, nem lehet kívánni azt, hogy egészen hamarosan a régi erkölcsi felfogás legyen általánossá egyetlen órán belül, amikor pedig világtörténelmi órákat és perceket élünkAz nyilvánvaló, hogy Hegedüs György t. képviselő ur tévedésének egyik oka lehet, hogy talán ismeretlen előtte egész egyszerűen a javaslat története. Mert ha ő most ugy tünteti fel a dolgot, hogy Magyarország kompromittálja magát a javaslat kitűzésével és letárgyalásával, eltévesztette szem elől, hogy ennek a javaslatnak azért van húsz éves múltja, és azért nem terjesztetett elő egészen mostanáig, mert ez a szerencsétlen javaslat két egész kiegyezési tárgyalási cikluson keresztül elég súlyos ütközési pont volt Ausztriával, mert magyar részről az akkor tárgyaló felek nem akarták teljesíteni azokat a követeléseket, melyeknek teljesítése esetén Ausztria szívesen halászott volna a zavarosban és a cseh nagyipar olyan modorban konkurrált volna a magyar iparral és kereskedelemmel, amint az neki a leghasznosabb lett volna. A kiegyezési tárgyalások során mindig Magyarországgal szemben kívántak osztrák részről olyan szabályozást, amely neki nagyon is konveniált volna. Sajnos, a közös közjogi viszony, amelyben Ausztriával állottunk, bizonyos regardeot követelt és sok évi levelezés, és szóbeli tárgyalás folyt a kérdésről a két kormány között. Nem arról van tehát szó, hogy a magyar kormány most egyszerre észbekap, vagy pedig, hogy kereskedelmét nemzetközileg stigmatizálni akarja, hanem arról, hogy az események, a világháború évei nem adtak módot arra, hogy a javaslatot előbb tehesse a Ház asztalára. De erre olyan mozzanat is kényszeritett, mely az előadó ur szavaiban nem jutott kifejezésre — sajnálatomra az indokclásban sem, — és ez ennek a javaslatnak nemzetközi jogi beállítása, a trianoni békeszerződés 210. §-ára való tekintettel. De hogy válaszoljak a továbbiakban Hegedüs György t. képviselő ur szavaira, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy magam is, mint mindenki, bizonyos elfogultságot, bizonyos felekezeti színezetet látok az ő beszédében. Ugyancsak épen a tisztesség nevében kell fenhangon kijelentenem, hogy felekezetiség és tisztesség között egyáltalában nincs okozati összefüggés. Azt hiszem, téved évi december hó 1-én, pénteken. a képviselő ur, midőn azt mondja, hogy à javaslatnak az egész konstrukciója az, hogy a kereskedőnek érdekében és mint ilyennek ténykedéséről van szó és mint kifejezte magát, a vevők, a fogyasztók elleni cselekményekről nincsen gondoskodás, hiszen minden jogász ismeri a büntetőiörvénykönyv 379. §-át, hol a csalás meghatározásában bőven fedve van az, amit ő mondott, illetve kívánt. En meghiszem azt, hogy előfordulhatnak a nemzetek jogéletében körülmények, ahol novellákkal kell egy nagyobb mesgyére újból szántani. Talán a képviselő ur, mikor a Code Civile 1382. szakaszára hivatkozott, azt hitte, hogy a napóleoni idők óta változatlanul áll a helyzet Franciaországban is. ahol tényleg nem a »tisztességtelen versenyről« szól ez a hivatott szakasz, hanem hozzávetőleges magyar fordításban egyszerűen azt tartalmazza, hogy mindenki kártérítéssel tartozik másnak, ha neki önhibájából kárt okozott. Erre az elasztikus pontra volt hosszú ideig az egész praxis felépítve. De magában Franciaországban is érezték egyes külön, speciális törvények hozatalának szükségét. Hiszen 1886-ban az április 30-iki francia törvény, amely szükségét látta a kiállítási érmek használatának visszaéléseit eltiltani, is lex specialis. Ezért ne ijedjünk meg mi sem a szigorúságtól, ha Franciaország egy kiállítási érem visszaélésszerű használatát két évig terjedő fogházbüntetésre méltatta. De épen azon hivatkozás után, hogy odakinn a praxis speciális törvények nélkül is elegendően megállotta helyét, nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt az állítást, hogy a magyar bíróság nem találta meg kellően a bázist. Sem az angol bíróság számára, amely a cognitio judicis-nek, a birói mérlegelésnek terén nagyon szabadon mozog, Franciaországban is, ahol a bíróság szintén nagyon szabad ; az etikát nem is kell szakaszokba foglalni, hanem ha meg van adva az alapelv, a bíróság — és persze a magyar is — ahhoz nagyon jól illeszkedik a praxisban. Arról van azonban itt most szó, hogy a háború okozta erkölcsi lazulások miatt itt most egy a bíróságoknak is könnyítésül szolgáló lex specialis-sal jövünk a parlament elé. Nem azért teszi ezt a kereskedelmi ministerium — tudomásom szerint — mirtha csak a mostani elzüllési jelenségeket akarta volna egy nagy mentőakcióval meggátolni, hanem azért is, mert ez régi nemzetközi kihatású tartozás is. Talán még hozzáteszem, a trianoni békeszerződésből folyó tartozásunk is, és szeretném, ha épen erre figyelemmel méltóztatnának lenni. A javaslat külön, aláhuzottan, ki nem fejezi azt, miért kell nekünk ezzel a törvényjavaslattal sietni a mi jövőnk érdekében. Erre mindjárt visszatérek. Azt mondotta Hegedüs t. képviselő ur, hogy a kereskedelmi etikát ezzel tulaj don képen egészen kivesszük a köznapi tisztesség általánosabb fogalmából, vagy mint ő kimagyarázta magát : az 1875. évi XXXVII. tcikk, a kereskedelmi törvény, mintha már régóta és egészen külön etikát adna a kereskedőknek. Lehetetlen azt mondani egy képviselőnek, egy jogászembernek, hogy miért n«m