Nemzetgyűlési napló, 1922. V. kötet • 1922. október 20. - 1926. november 28.

Ülésnapok - 1922-59

vi november hó 23-án, csütörtökön. 174 À nemzetgyűlés 59. ülése 1922. ê besüppedő. — Mondom, azt akarom aláhúzni és hangsúlyozni, hogy nálunk — és ez vonatkozik a parlamenti, a nemzetgyűlési működésre is, — sokáig nem helyezték és még ma sem helyezik a súlyt a törvények gyakorlati kivitelére, tehát a közigazgatásra, amelyben tulajdonképen élünk és esetleg halunk, hanem helyezik a közéleti működés egyéb tereire, elsősorban mondjuk, a nemzetgyűlési, a parlamenti, működésre. Fájdalom, természetünkben van, hogy szereljük a beszédet, a szónoklást és gyakran — sajnos — az izgalmas perceket. Az előbb is láttuk, hogy egy személyes támadás nyomán egy-kettőre megélénkültek a padok s jobbról és balról betódultak a t, képviselő urak. Ellenben, mikor szakkérdésekről folyik valóban komoly tanácskozás, gyakran fájdalommal látjuk magunk előtt az üres padokat. {Igaz ! Ugy van ! balfelöl.) Nagy, túlságos súlyt helyezünk a törvényhozói működésre, pedig a legszebb és a legjobban, a legjobb indulattal megalkotott törvények is csak papíron maradnak, ha a való élet talajába becsületesen, tisztességesen és jól át nem vitetnek azok. Hogy ez mennyire igy van, méltóztassanak megengedni, hogy e tekintetben idézzem a nagy angol moralistának, Carlylenek egy mondását a francia forradalomról irott munkájából. Abban az időben ott napról-napra gyártották az alkotmányokat és a különböző rendszabályokat, s ehhez a korhoz bizonyos tekintetben hasonlít a mi mostani korunk is, mert hiszen törvény és rendelet máról holnapra garmadával áll előttünk, úgyhogy szakemberek is csak nehezen tudják azokat megemészteni, mert megtanulni Őket nem is lehet, hiszen annyi van, annyira ellentétesek és főleg olyan rosszul vannak, kevés kivétellel, ezek a törvények és rendeletek megszövegezve . . . (Egy hang balfelöl : Német mintára !) Az a baj, hogy német mintára, holott, ha az 1848-iki törvényalkotásra visszatekintünk, látjuk, hogy azok a törvények, amelyeket akkor a magyar élet talajából kinőtt elsőrendű politikusok és jogászok, egy Deák, egy Eötvös, egy Kossuth, egy Szalay készítettek, azok ma is törvénykönyvünk valóságos gyöngyei a maguk egyszerűségében, világosságában, áttekinthetőségében és érthetőségében. Carlyle lehelyezte az alkotmányt a maga megfelelő világításába, amikor igy nyilatkozott: Minden alkotmány annyit ér, amennyi abból a nemzet ereiben van. Nincs értelme tehát itt hosszas, nagyszabású szónoklatoknak — nem is szólva a személyes vitákról — nincs értelme a gyors törvényhozásnak, amelynek én esküdt ellensége vagyok, mert nagy tévedés azt hinni, hogy a parlamentnek folyton és folyton dolgoznia kell, mint egy cséplőgarniturának. Csak azokat a törvényeket, illetőleg javaslatokat kell idehozni, amelyekre valóban szükség van. (Igaz ! Ugy van! balfelöl) Nem is szólva tehát a társadalmi alámételyezésrol, mindenné] fontosabb a parlamentenkivüli való élet. (Helyeslés.) Épen ezért én bátor vagyok figyelmébe ajánlani a mélyen t. kormánynak és a Ház különböző oldalain ülő összes pártoknak is, hogy a jövőben méltóztassék súlyt helyezni a való életre, a realitásra, amitől a magyar néplélek és temperamentum, fájdalom, gyakran igen távol áll. Mi szivesebben hallgatjuk a szép szónoklatot, vagy csinálunk egy kis csetepatét, semhogy arra figyelnénk, hogy ez és as hogyan és miként van végrehajtva. Pedig előttem az a jegyző, aki jó adókivetést csinál, feltétlenül számit annyit az állam gépezetében, mint az a politikus, aki hosszú, díszes beszédeket mond s akinek szónoklatát a lapok jobbról és balról hosszú hasábokban ismertetik. (Igaz ! Ugy van ! Taps.) A jó közigazgatás tehát legalább is jelent annyit, mint egy jó parlament. A közigazgatást, mélyen t. Nemzetgyűlés, a most folyó vitában több oldalról, főleg ellenzéki részről támadták. Én e támadásra bátor leszek röviden reflektálni azzal az objektivitással, amelynek azt hiszem, tulajdonában vagyok. (Halljuk! Halljuk !) Főleg Nagy Ernő t. képviselőtársunk volt az, aki a magyar közigazgatást itt kipellengérezte. Én nem ismerem az északkeleti vármegyék közigazgatását, sem Bereg vármegye közigazgatását. Minthogy azonban t. képviselőtársamnak beszédében voltak olyan általánosítások, amelyek érintik a mi területeinket, a dunántúli vármegyéket is, amelyeknek közigazgatását pedig nagyon jól ismerem, különösen Sopron vármegye közigazgatását, talán hálával fog nekem tartozni t. képviselőtársam, ha én megnyugtatom őt, hogy nem áll az ő tegnap tett azon kijelentése : »Igy volt az egész országban, nemcsak Bereg vármegyében.« Mert biztosithatom róla igen t. képviselőtársamat, —: rögtön példákat is fogok erre nézve előadni, — hogy nálunk Sopron vármegyében sem most nincs igy, sem azelőtt nem volt igy. Ezért annak a tisztviselői karnak nevében, amelyhez egyszer én is tartoztam egészen a legutóbbi időkig, a t. képviselő urnák ezt az általánosítását tisztelettel visszautasítom. Nagy Ernő : A korteskedésekre értettem, nem a személyekre. Giesswein Sándor : Nem a személyekben, hanem a rendszerben van a hiba. Östör József : Akár a rendszerről, akár a személyekről legyen is szó, akkor, midőn azt méltóztatott mondani, hogy igy volt az egész országban, s amikor én azt mondom, hogy másutt nincsen igy, akkor nyilvánvaló, hogy igen t. képviselőtársamnak ez a kijelentése vagy túlzás, vagy tévedés volt. Méltóztatott rámutat ni arra is, -hogy ha egy főszolgabíró nem a kormány jelöltjét támogatta, akkor máris elmehetett állásából. Erre nézve egy eklatáns példát mondhatok épen Sopron vármegyéből. Az én kerületemben fellépett ellenzéki programmal az ottani aktiv főszolgabíró, és ennek ellenére nemcsak hogy nem ment el, hanem most ezt a főszolgabírót a főispán és a belügyminister urtudtával és hozzájárulásával egyhangúan ismét vissza-