Nemzetgyűlési napló, 1922. V. kötet • 1922. október 20. - 1926. november 28.

Ülésnapok - 1922-59

156 A nemzetgyűlés 59. ülése 1922. évi november hó 23-án, csütörtökön. nek elégedve. A vármegyei tisztviselők a törvényjavaslatnak azt a részét tekintik magukra nézve sérelmesnek, amely őket az V—

XI. fizetési osztályba sorozza, figyelmen kivül hagyva a más agazatbeli tisztviselőkkel való egyenlő elbánás elvét. En a kérdésnek ezzel a részével nem óhajtok foglalkozni, hanem röviden áttérek azokra a körülményekre, amelyekből talán magyarázatát tudom adni annak a merev, de feltétlenül önérzetes álláspontnak, amelyet a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesülete folyó évi augusztus hó 15-ikén a kormány ja vaslat ával szemben kifejezésre juttatott. A Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesületének határozata a következőképen hangzik. (Halljuk! Halljuk ! Olvassa) : »A Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesülete 1922. évi augusztus hó 15-ikén tartott közgyűlésében sajnálattal állapította meg, hogy a m. kir. belügyminister ur a vármegyei alkalmazottak 1 étszámviszonyainak szabályozásáról szóló. 1922. évi július hó 18-ikán keltezett 27. számú törvényjavaslata a vármegyei tisztviselők jogos várakozását a legkevésbé sem elégíti ki. Az ezen javaslatban tervbe vett előlépés meg sem közelíti a többi közszolgálati ágazat számára már 1918-ban, vagy 1919-ben engedélyezett előlépést. Hogy pedig az állami alkalmazottak az 1921. év folyamán újra nagyobbarányu előlépésben részesedtek, azt a belügyministeri javaslat megokolása is megemlítianélkül azonban, hogy a vármegyei alkalmazót, takat hasonló elbánásban részesítené. Mivel tehát a javaslat az állami tisztviselőkéhez hasonló előmenetel lehetősége elől az 1904. évi X. te. 15. §-ának parancsoló rendelkezése ellenére továbbra is elzárja a vármegyei tisztviselőket, mivel továbbá a szakadék mind nagyobb és mélyebb lesz a többi közszolgálati ág előlépése és a vármegyei alkalmazottak előlépése között, arra a fájdalmas elhatározásra jutottunk, hogy inkább lemondunk a javaslat kínálta kedvezményekről, hogy sem ujabb megalázásnak tegyük ki magunkat. Az egyesület közgyűlése tehát, mint a vármegyei tisztviselők összességének érdekképviselete, arra kéri a t. Nemzetgyűlést, hogy a 27. számú javaslatot méltóztassék félretenni.« Habár szokatlan és példátlanul álló is ez az önérzetes hang a kenyér után esengő szellemi munkások lerongyosodott tömegében, amikor a vármegye első tisztviselőjének, a vármegye alispánjának évi fizetése egy fillérrel sem több egy holdanként 6 q búzát termelő, 3—4 holddal rendelkező kisgazda jövedelménél, és jóval kevesebb, mint bármelyik ipari munkás évi jövedelme, mégis azt hiszem, hogy lélektani magyarázatát tudom adni ennek az állásfoglalásnak, ha a vármegyei tisztviselők nemzetmentő hagyományos szellemét történelmi példákkal megvilágítom. Előre kell bocsátanom, hogy a vármegyei tisztviselők működése ősidőktől fogva annyira összeforrott a vármegyék működésével, hogy amikor a vármegyei intézményben rejlő nemzeti erő megnyilvánulásáról van szó, ebben a megnyilvánulásban a vármegyék tisztikarát kell tekinteni úgyszólván minden egyes esetben a lendítő keréknek. T. Nemzetgyűlés ! A vármegyei tisztviselői intézmény múltja, eredete régibb keletű, mint a Kárpátok bércei között kialakult magyar nemzeti állam. Visszanyúlik még az őshazába, amikor a törzsszerkezettel kapcsolatban a nemzetségek által választott birák, a gilászok és karkászok ügyeltek az igazságra és a törzsszerkezeti rendre. Ugyanez a helyzet maradt meg a honfoglalás után is, a vezérek korában, sőt a Szent István által bajor és szász mintára alkotott királyi vármegyék mellett párhuzamosan megmaradt az ős-megye intézménye is. Később Szent László uralkodása alatt az ősmegyék és a királyi vármegyék már nagyban közeledtek egymáshoz, mig végre Könyves Kálmán uralkodása alatt egybeolvadt a két intézmény, ami különösen abban nyilvánult meg, hogy a két megyei birót a gilászok és karkászok utódait s a későbbi szolgabirák elődeit, az egybeolvadt vármegyék közönsége választotta. V^j Az alispáni állás eredete nem nyúlik olyan messze a múltba, mint a szolgabiráké, s előbb, mint a megyei ispán által kiválasztott udvarbíró, később az 1548-iki országgyűlés rendelkezése folytán, mint a vármegye választott tisztviselője áll a megyei igazságszolgáltatás és közigazgatás élére. Megyei jegyzőkkel 1317 táján Róbert Károly egészítette ki a vármegyék tisztikarát. 1232-ben a vármegyék már a későbbi megyei életnek minden tulajdonságát egyesitik magukban, s az ősi szabadságjogok megvédelmezése érdekében kifejlesztik az önkormányzatot. Ettől az időtől kezdve a vármegye a bennük élő nemzeti szellem erejével állandó támasza és védelmezője a magyar alkotmányosságnak (Ugy van! jobbfelől.) és a nemzeti királyság intézményének. Róbert Károly például csakis a vármegyék segítségével tudja megerősíteni királyságát. Zsigmond a királyi hatalmat és tekintélyt veszélyeztető főurakkal szemben szintén a vármegyékhez fordul segítségért, megadván a jogot a szolgabiráknak a hatalmaskodó főurak megbüntetésére. (Zaj és közbeszólások balfelől.) A Hunyadi Mátyás után következő tehetetlen uralkodók alatt a nemzeti ügyek leglelkesebb munkásai a vármegyék lettek. Hogy mekkora szolgálatot tett a nemzetnek a nemzeti közigazgatás, a vármegye, az akkor tűnt ki a legvilágosabban, mikor elbukott a nemzeti királyság és nemzeti intézményeink, valamint alkotmányunk legerősebb biztosítékai mind megsemmisültek. Jól tudjuk a történelemből, hogy a mohácsi vész s vele II. Lajos király halála tette a magyar nemzet szerencsétlenségét teljessé. Ezt követte a kettős királyválasztás, az országnak három részre szakadása, s ekkor a vármegye volt az, amely a három részre szakadt országot összetartotta és ezzel megmentette Magyarországot. Ami ekkor történt — páratlan a világtörténelemben. A török hódoltság alatt sínylődő, minden joguktól megfosztott vármegyék tisztikara Magyarország meg nem szállott területére menekülve,