Nemzetgyűlési napló, 1922. III. kötet • 1922. július 27. - 1922. augusztus 24.

Ülésnapok - 1922-38

À nemzetgyűlés 38. ülése 1922. évi äug. hó 17-én, csütörtÖhön, 319 évszázadokon keresztül. Mi lenne most Erdélyben, mi lenne fenn Északon és Délen, ha nekünk minél több önkormányzati jogokkal biró és saját lábán, saját erejéből élő intézményünk lenne! Mi lenne most Erdélyben, ha az állam nem fektetett volna olyan nagy súlyt az elemi népoktatás államosítására és kisajátítására. Az a 250 vagy 300 magyar elemi iskola ott lenne a magyar egyházak birtokában, ha nem államosittattak volna. Mi lenne, ha a polgári iskolák — a fiu- és leányiskolák egyaránt — az állam által nem vétettek volna ki a felekezetek kezéből. Mi lenne ott a magyarság és a jövő szempontjából, ha minél több önálló, saját erejéből és véréből élő magyar intézmény szolgák) á a magyar kultúrát! A megszálló csapatoknak első gondja volt az állami intézményeket elvenni, elrabolni tőlünk. Milyen fájdalmas érzésekkel láttuk azt, mikor a durva hordák, a bocskoros barbárok az állami intézetekről durva kezekkel verték le a magyar állam címerét. Mennyi sajgó seb üttetett szivünkön és lelkűnkön, mennyi könnyet facsart szemeinkből az a látvány, hogy hogyan tépték le magyar állami címereinket és jelvényeinket az állami középületekről. A vandál és barbár kezek azonban még nem mertek hozzányúlni azokhoz az intézményekhez, amelyeket évszázadokon keresztül a lelkes magyar áldozatkészség hozott életre és tartott fenn. Azoknak anyagi erejét talán megcsorbithatják, elvehetik, de az áldozatkészség annál hatékonyabban gyúl fel a lelkekben és csodaszerüségbe menő számmal sietnek a magyar intézetek fentartására és biztosítására. Ezekben a paragrafusokban, ezekben a hideg és néma betűkben ezek az érzések és gondolatok nyernek kifejezést és kikívánkoznak a paragrafusok hideg kereteiből. Ezek az intézmények a szabad levegőre kívánkoznak, saját lábukon akarnak járni, egy nagy egységbe akarnak tömörülni, még pedig az országos magyar gyüjteményegyetem egységébe, hogy az élén egy 27 tagból álló Tanáccsal, amelynek tagjai tudományos, szakszerű, legmagasabb képzettséggel biró férfiak, akik az egyetemek példájára nyert autonómiával tovább épitik ezeket az intézményeket, hogy azok örök időkön keresztül álljanak a nemzetvédelem szolgálatában, neveljenek egy uj, erős, soviniszta, a körülményekkel, a helyzettel meg nem békülő nemzedéket, amely nem ismer más célt, mint ismét naggyá tenni ezt a országot, nem ismer más célt, mint összevarrni ismét Szent István király darabokra tépett palástját és összekovácsolni Szent István király ezeréves koronáját. {Elénk helyeslés a jobboldalon,) Ezek az intézmények, mint minden, amit apáink lelkesedése, hangyaszorgalma hozott össze, a magyar irredentizmus szolgálatába kell hogy szegődjenek. Ezek mindannyian gyűlöletre és szeretetre kell hogy tanítsanak minket; gyűlöletre mindenkivel szemben, akinek része van szerencsétlen nemzetünk tragédiájában, és szeretetre mindenkivel szemben, aki jön a maga erejével, áldozatkészségével, pénzével, vagyonával, s ha kell, életével, hogy mindazt, ami velünk e rettenetes világháborúban történt, helyrehozzuk, hogy visszaszerezzük régi határainkat. (Helyeslés.) Én, ha gazdag ember volnék, ezeket a mi nemzeti közgyűjteményeinket egy hatalmas nagy hármas szoborcsoportozattal ajándékoznám meg. Az egyik szoborcsoportozat azt fejezné ki, hogy mit várhatott volna a magyar nemzet sok évszázados önfeláldozó küzdelméért, nemes harcáért, amellyel védte a Nyugat kultúráját a Kelet barbarizmusával szemben, amellyel védelmezte a kereszt jogát a félholddal, az evangéliumot a Koránnal szemben, mit várhatott volna mindezért a küzdelemért és azon heroizmusért, hogy csak az egyik kezével építkezhetett, mert a másikkal mindig a művelt Nyugatot védelmezte. Az első szoborcsoportozat tehát azt fejezné ki, hogy ezek ellenében mit várhatott volna a magyar nemzet a művelt Nyugattól. A második szoborcsoportozat lenne annak kifejezése, hogy mit kapott mindezekért a magyar nemzet a művelt Nyugattói. A háború előtt néhány esztendővel az egyik nagynevű fancia történetíró azt mondotta, rólunk is megemlékezve könyvében, hogy végre valahára el kell érkeznie annak az időnek, amikor a világ művelt nagy nemzetei leróják hálájukat a magyarokkal, ezzel a dicső nemzettel szemben, amely évszázadokon keresztül megváltó munkát végzett a művelt Nyugatért. Hasonlóképen nyilatkozott az Egyesült-Államok volt elnöke, Roosewelt is, miként a történetíró Michelet. Nohát szépen megmutatták nekünk a hálájukat, elismerésüket ! A második szoborcsoportozat tehát azt fejezné ki, hogy mit kaptunk mi mindazokért a művelt Nyugattól. Kaptuk az elismerés pálmája helyett Krisztus töviskoronáját, (Ugy van! jobb felől.) az elismerés barátságos kézfogása helyett kaptunk rabláncot kezünkre és lábunkra; a népek önrendelkezési joga helyett, amellyel hitegettek minket, a wiisoni elvek, hazug jelszavak helyett kaptuk a világ leggyalázatosabb népeinek az uralmát, kaptuk a pofont, az arculverést, a szeges ostorral való megveretést, kaptunk penészes börtönöket, és végül kapták százezrek kezükbe a koldusbotot, a vándorbotot, a hontalanságot. (Igaz! Ugy van!) A harmadik szoborcsoportozat pedig azt jelképezné, hogy mindezek után mit várhat tőlünk a művelt Nyugat. Nem várhat egyebet, mint teljes undort, mint ádáz gyűlöletet s a bosszúállásnak legmesszebbmenő gondolatát. Nem várhat tőlünk egyebet, mint azt, hogy itten, Európa központján csak egy örökös háborgó vulkán lehetünk, hogy nem lehetünk mások, mint ekrazit, az ekrazit törvényével, amelyet minél kevesebb térfogatra szorítanak, robbantó ereje annál hatékonyabb.