Nemzetgyűlési napló, 1922. III. kötet • 1922. július 27. - 1922. augusztus 24.

Ülésnapok - 1922-35

A nemzetgyűlés 35. ülése 1922. évi augusztus hó 2-án, szerdán. 273 kockára téve készek voltak arra, hogy a nemzet életében egy ujabb fordulatot teremtsenek. S most újólag felszólítom ismételten Sándor Pál képviselő urat, valamint felszólítom Peidl Gyula képviselő urat, aki azzal fenyegetődzik, hogy okmányokat fog hozni... Peidl Gyula : Mikor fenyegetődztem ? Csilléry András : . . . méltóztassék ezeket az okmányokat előterjeszteni. De először meg fogjuk a valódiságukat is vizsgálni, mert láttunk már Magyarországon nagy perekben hamisított okmányokat közkézen forogni s meg fogunk Győződni arról, hogy ezek az okmányok minden tekintetben megfelelnek-e a valódiságnak s akkor ki fogjuk vizsgálni, hogy azok az emberek, akikről ezen okmányokban szó van, mennyiben minősíthetők hazaárulóknak. Ha tényleg hazaárulók, akkor valamennyien egyetértelmüen el fogunk járni ellenük azon elhatározásnak értelmében, amelyet a nemzetgyűlés ma délelőtt a maga részéről leszögezett. (Egy hang a szélsőbaloldalon : Sohase fáradjanak. Zaj.) Egyenként veszem elő a vádakat. Volt szó egy kilences, egy tizes és egy tizenkettes vezetőségről. Legyen szabad itt annyit megjegyezni, hogy ennek a Fehér Háznak tulajdonképeni vezetősége nem volt, az egyik vezetője a politikusok közül Pekár Gyula t. barátom volt. Vezetőségre tulajdonképen harmonikusan együtt működő emberek között nem is volt szükség. Megvolt közöttünk a harmonikus Összedolgozás, mindnyájan egy célt akartunk, senki közülünk vezető pozícióba nem akart jutni, különös érdemeket nem akart szerezni. Azért hallgattunk három esztendőn keresztül, mert láttuk, hogy ennek a nyomorult nemzetnek ezer baja van és nem vetünk magunknak annyi fáradtságot sem, hogy ezeket az eseményeket, amelyek a tényleges valóságnak megfelelnek, valaha leszögezzük itt a nemzet szine előtt. ( Ugy van ! jobb felől.) Patacsi Dénes : Ebben a Házban élt a nemzet lelke és ez tört ki. Csilléry András : Nézzük, már most, hogy hogyan jöttek be a románok. A vörösök július 19-én megtámadták a románokat, s a vörös előnyomulásra, amikor részegen bepálinkázva kergették át a Tiszán (Mozgás a szélsőbaloldalon.) — miért bólingat t. képviselő ur, talán ez is a szovjetmentéshez tartozik, talán ennek a valódiságát is kétségbe akarja vonni . . . Elnök : Kérem, méltóztassék az ilyen kitételtől tartózkodni. Csilléry András : ... amikor, mondom, a Tiszán át kergették a katonákat, amikor a munkásezredekből ezreket és ezreket fullasztottak a Tiszába, akkor ezen tényükkel provokálták maguk ellen a románok fellépését, s azt, hogy a románok ezzel szemben egy ellentámadást kezdjenek, amely ellentámadás eredményekép elérhető sikereket a románok mint hadisikereket fognak maguknak elkönyvelni. NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ. 1922—1926. — III. KÖTET Szabóky Jenő : Az összes hadianyagokat átjátszották a románok kezébe ! Csilléry András: Amikor az oláhok az ellentámadást július 29-én sikeresen végrehajtották, és a Tiszán átkeltek, attól kezdve nyomultak előre állandóan Budapest felé. Az összes román harctéri jelentések erről az előnyomulásról számolnak be, s méltóztassanak megengedni, hogy bármenynyire az ellenségeink is azok, nincs okom harctéri jelentéseiket, nagyvezér karuk jelentését kétségbe vonni, amelyek mind azokból az időkből voltak, amikor ezen hadműveleteket végrehajtották. S hogy a románok mennyire súlyt helyeztek erre a hadműveletre, mutatja az

7 hegy befejezése után 1920-ban kiadtak egy könyvet, amelyben legnevesebb politikusok és román hadvezérek nyilatkoztak ezen dicsőséges tényekről, amint a könyv címezve is van : »Dicsőséges lapok a Tiszától Budapestig.« (Derültség.) Ezen dicsőséges lapok elején — hegy egyebet ne m.ondjak, ott szerepel a román királynénak és a román királynak az arcképe is. Ott van továbbá Mardarescu tábornok arcképe, amely alatt az van irva : Mardarescu tábornok, ki a győzelmes román csapatokat Budapestre vezette. Azután, ha tovább lapozunk, találunk egy végtelenül érdekes képet, amely azt mutatja, hogy a román kiráty és királyné Tiszadobnál az ottani átkelést jöttek megtekinteni és a román dicsőséges csapatoknak a Tiszán való átvonulását ellenőrizni. Méltóztatnak látni, hogy milyen súlyt helyeztek ezen tervszerűen előkészített tényre. Létay Ernő : Dicsőségesen szaladtak az egész háború alatt ! Csilléry András : Láttam egy másik képet, amelyen a román királyné lelkesíti és buzdítja a román katonákat. Benne van a könyvben a Diamandi-féle nyilatkozat is, amelyből az előttem szóló igent, ministerelnök ur volt szives egyes részleteket felolvasni s amelyben kifejezi a román kormány álláspontját arra nézve, hogy ők nem lehetnek azok, akik József főherceget a kormányzói székbe segítették, nem lehetnek azok, akik a Friedrich-kormány létrejöttét elősegítették. Est rágalomnak minősitik, amelynek még Parisban is hitelt adtak. Tovább az egyik kijelentésében ezt mondja (olvassa): »Mi tudjuk, hogy a Habsburg főherceg a román fronton az osztrák-magyar haderők parancsnoka volt, ismerjük házának tradícióit és sovinista érzései az entente előtt sem ismeretlenek. Nem lett volna érdekünk tehát, hogy őt hatalomra segítsük.« Nyilatkozatának egy másik pontjában ezt mondja (olvassa) : »Azért kellett bevonulni Budapestre, hogy letörjük a felébredő magyar sovinizmust, amely reánk nézve zavarokat okozhatott volna.« (Mozgás.) Csodálkozom, hogy ezek után is lehetnek egyesek, akik előtt nem áll tisztán az a tény, hogy tulaj donképen a románokat egy hadi szerencse hozta be, amelyet a vörösök provokáltak s hogy ezért az egész felelősség Kun Béláékat és a vörös 35