Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-17

A nemzetgyűlés 17. ülése 1922. évi július hó 10-én, hétfőn. 411 és felekezeti békét, nem törődve még a destrukció vádjával sem, amellyel — mondjuk — a fanatikus tudatlanokat vagy a tudatos gonoszokat a liberális párt vezérei ellen még halálbosszúra is izgatták, (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Hozzánk ilyen tanáccsal nem kell jönnie, mert mi a jogrend által megvalósuló . . . (Folytonos zaj a jobboldalon és a középen.) Elnök (csenget) : Csendet kérek, képviselő urak! Rainprecht Antal : ... és a közös Isten és minden vallás által előirt ember-testvéri szeretetnek, a szociális munkának és haladásnak voltunk, vagyunk és leszünk is a harcosai. (Ugy van ! balfelöl.) Talán a saját békéjét méltóztatik érteni a kormány a nemzet békéje alatt. (Igaz ! Ugy van ! balfelöl.) Talán a saját békébenhagyását kívánja biztosítani a kormány. (Felkiáltások balfelöl: Az bizonyos!) Meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben érthető az álláspontja, mert — nem akarom sérteni a t. kormányt; tisztán politikai átértelmezéssel méltóztassék ezt venni, mert szimbolikusan mondom — aki nem szabályos utón jut valami kincshez, az is a békét kívánja, hogy azt megőrizhesse. (Ugy van! balfelöl.) A választójogot nem szabályos módon tette a ministerelnök ur a kormány tarsolyába, tehát ezt és az ebből sarjadzó többi jogokat a nemzet igenis visszaköveteli. Ez nem személyi kérdésnek hánytorgatása, mint amire figyelmessé tett az előttem szólott Perlaki t. képviselő ur is, ez nem a múltnak hánytorgatása, hanem annak a kincsnek a visszaszerezni akarása, amely a magyar nemzet nyugalmának, boldogulásának, de a gazdasági helyreállításnak is egyedüli ismérve. Ezeket a javakat igenis vissza kell kapnunk, mert amíg vissza nem kapjuk, addig a liberális ellenzéknek, de az egész ellenzéknek is a politikai harc becsületbeli kötelessége. (Igaz ! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hogy azután nemzetünk létérdekeire való tekintettel egyes gazdasági kérdéseknél, sőt a gazdasági kérdéseknek egész komplexumánál, ahogyan azt Perlaki t. képviselőtársam is kívánja, vagy amint még inkább Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam is körvonalazta, a pénzügyi és közgazdasági kibontakozás tervszerű konstrukciójánál nem fogunk akadályokat gördíteni a kormány elé, mint ahogy nem is akarunk akadályokat gördíteni, ez ne jelentsen joglemondást arról a kincsről, amely nemcsak a mienk, hanem a jövendőé is. (Ugy van! balfelöl.) Nagy Emii képviselőtársam szerint a kormány a liberalizmust, még hozzá a keresztény liberalizmust képviseli. Erre én azt válaszolom, hogy a mélyen t. kormány még a tulajdonképeni őszinte konzervatív politikát sem képviseli. Ha azt képviselné, akkor mi tudnók a kötelességünket : a liberális ellenzék politikailag tisztelettel hajtaná meg zászlaját, ha mindjárt a liberális táborhoz tartozunk is, mert hiszen tudjuk, a konzervatív politika elvitázhatlanul hasznos és lényeges jelentőségét a nemzetek és a világ történelmében is. Hiszen, ha szigorúan vizsgáljuk, a konzervatív politika nem más, mint a liberalizmus énjének folytatása, egy ugyanazon történelmileg élő eszmeorganizmus egy későbbi, valamivel öregebb korban. Létjogosultsága annyira eminens, hogy ha nem volna, akkor mesterségesen kellene kreálni, mert a konzervatív politika őrködik a legéberebben, a legbiztosabban annak a mondásnak igazságán, hogy natura et história non facit saltum, nechistoria : a természet és a történelem nem ismer ugrást. A konzervativizmus létjogosultságát tehát mi, a liberális tábor is készséggel elismerjük. Az eszme, mint napvilágra kívánkozó, de kiforratlan idea, a radikalizmusnak saját korától soha meg nem értett, mindig üldözött és rendszerint elitélt nyugtalanságában, forradalmi ságában jelentkezik. Mondhatnám, ifjú korunk a radikalizmus, telve ambicióval, reménynyel, sejtelemmel és — mint a történelemből tudjuk — rendszertelenséggel is. Mondhatnám ugy is, hogy a radikalismus nem más, mint a még nem intézményesített gondolat, vagy a már célkitűzésnek vett gondolattörekvés hatása alatt álló emberiség szenvedélye. Amikor ez a gondolat már öntudatos formát kezd ölteni, amikor ez a történelem kohójában megtisztul, akkor már a liberalizmus szárnyain bontakozik ki a maga teljes erejében és fényében. A gondolat feldolgozásából — jól tudjuk mi, liberálisok — később a konzervatív politika is részt követel, kell is, hogy részt követeljen magának úgyannyira, hogyha tárgyilagos vagyok, bár — mondom — a liberális álláspontot foglalom el, el kell ismernem, hogy legtöbbször a konzervatív politika nagyobb eredménnyel jár közre a gondolat feldolgozásánál, mint a nélkülözhetetlen radikalizmustól felhajtott gondolatot megtisztító és azt továbbprodukáló liberalizmus. Néha a konzervatív politika magára is marad, mert a liberalizmust a történelem egy uj körútra biztatja, hogy az emberi társadalmi kontinuitásról gondoskodjék, hogy az ember szellemi igényeit, de materiális moloch] át is kielégítse, abba mindig friss és friss anyagot hozzon és — ami egyenesen feladata a liberalizmusnak — hogy az emberiséget mind nemesebbé és mind jobbá tegye. T. Nemzetgyűlés! A modern polgár-eszme, a francia forradalom radikalizmusának szenvedélyén, — ha in concreto nézem, a forradalmak és nem in absracto, mondhatnám — a bűnözésen át, épen a liberalizmusban tisztult meg annyira, hogy a XVIII. század uralkodó eszméjeként, a konvervativ világfelfogással együtt alakította át és dolgozta fel azt a nemzet-államok kiépítésénél. Ahol a faji és nyelvi nehézségek ezt a munkát nem akadályozták, ott a liberális és a konzervatív irány ezen váltógazdaságának sikerült is ez a munka; például Németországban, Olaszod