Nemzetgyűlési napló, 1922. I. kötet • 1922. június 19 - 1922. július 12.

Ülésnapok - 1922-14

A nemzetgyűlés 14. ülése 1922. Bárkinek szívesen rendelkezésére bocsátom ezeket az iratokat, a két trónörökösnek két emlékiratát a legfelsőbb német hadvezetőségnek, amelyben azt mondják : gyorsan békét, már nem birjuk, szét van ziillve a hadsereg, nincs pótlás, nincs munició, nem vált be a tengeralattjáró háború, Angliát nem lehet kiéheztetni, elhibázott dolog, elhibázott taktika, csak gyorsan ! Es Ludendorf! és a többi hadvezérek nem akarták. Ha ez a két dolog talán nem volna elégséges, méltóztassanak áttanulmányozni az azóta megjelent memoárirodalmat, amint én keresztülvágtam magamat rajta; itt van Kari Nóvák könyve, melynek nem kell feltétlenül hinni, noha ez is megállapítja, hogy az osztrák-magyar monarhia részére már az első szerb offenzíva alkalmával elveszett a habom. 0 azonban, ugy látszik, bizonyos mértékben elfogult Hötzendorffi Conrad-dal szemben, mert őt akarja menteni, ellenben Hindenburg, Ludendorff, Conrad, Krausz, Erzberger, Helfferich, Bethmann-Hollweg, Czernin és még igen tekintélyes katonáknak, politikusoknak, közgazdászoknak egész sora állapította meg nem azt, amit a német és a bajor trónörökös, hogy 1917-ben elvesztették a világháborút, hanem azt, hogy a középeurópai hatalmak már a marne-i csatával elvesztették a háborút, (ügy van! Ugy van! a bal- és a széisöbaloldalon.) A külföldi . kútfők után méltóztassanak meghallgatni egy magyar forrást. Andrássy Gyula grófnak, akinek mint tanúnak hitelességében valószínűleg önök sem fognak kételkedni, »Diplomácia és világháború« című könyvében, annak 87. oldalán a következőket olvashatjuk (olvassa) : »Olyan súlyos körülmények között indult meg a háború, hogy hibát nem szabadott többé elkövetni. Csak a katonai és politikai vezetés feltétlen fölénye biztosíthatta volna a kedvező eredményt. Sajnos, diplomáciánk nagy ballépéseket követett el a háború alatt is.« A 139. oldalon a következőket olvashatjuk (olvassa) : »A külpolitikai téren elkövetett hibákhoz, melyek ellenségeink számát szaporították s a béke kilátásait, mikor azok úgyis gyengék voltak, erősen csökkentették, hozzájárultak a katonai hibák is. Hadseregünk iránt nagy hálával tartozunk ; túlerő ellen küzdött csaknem mindig s ennek ellenére páratlan eredményeket mutatott fel. Az entente győzelmes hadereje sem mutathat oly nagy eredményeket, mint a mienk.« Ugyanezen könyv 168—169. oldalán a következőket mondja; csak röviden olvasom fel, ne méltóztassanak türelmetlenkedni (olvassa): »A külpolitikai öröksége azonban ennek a szerencsétlen korszaknak mégis az, hogy az erkölcsök, különösen a politikai erkölcsök erősen hanyatlottak. Többen éltek politikából, mint politikáért. Kevés erős meggyőződés, kevés független jellem, sok opportunista és alkalmazkodó alak van. Oly időkben, amikor eddig sohasem látott évi juhus hó 6-án, csütörtökön. 311 erőfeszítést kellene tenni, a nemzet kevésbé alkalmas heroikus elhatározásokra. Belső betegség fogyasztja erejét. Ezen belső betegségek a bizantinizmus, az opportunizmus tette lehetővé, hogy a külpolitikai katasztrófa az egész régi rezsimet elsöpörte, hogy azután a nemzet a szabadságban megedzett férfias akaraterő kifejtése nélkül gyors egymásutánban cserélje a rendszert és fogadjon el uj Magyarországot. Ez tette lehetővé, hogy sokan egész életükön át királyhűségükkel dicsekedtek, akik rangemelés és kitüntetések után törekedtek, most egyszerre ugy cselekszenek, mintha a Habsburg-uralom ellen küzdöttek volna, mintha Habsburg-ellenes meggyőződésük mártírjai lennének. Ezen egész belpolitikai fejlődés következménye tehát abban a szomorú eredményben foglalható össze, hogy, sajnos, a háború végső időszakában az alkotmányos tényezők nem bírták a nemzetet vezetni, nem volt tekintélyük és nem volt bizalom irántuk. Az országgyűlésről sem tartotta a nép, hogy érte vagy helyette beszél és cselekszik; a tömegek szenvednek és azt tartják, hogy a mostohagyermek szerepét játsszák, akit becsapnak, akit meg sem kérdeznek, akiről nélküle határoznak és akinek más lelketlensége miatt kell lakolnia.« Nem fogok több forrásra hivatkozni, csak kijelentem, hogy a háború terheit viseltük, fölös mértékben, a háború terhei reánk nehezedtek és viselni fogjuk tovább is, a bennünket megillető arányban, de a háborúért való felelősséget nem vagyunk hajlandók tovább viselni, (Taps a széisöbaloldalon.) sem a háborúért, sem a háború elvesztéseért való felelősséget, és ha folytatódni fog ez a demagógia velünk szemben, (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Hohó!) akinek nem inge, ne vegye magára . . . akkor mi akaratunk ellenére kénytelenek leszünk a kérdést szintén napirenden tartani, (Felkiáltások a jobboldalon : Állunk elébe!) kénytelenek leszünk a levelesládába mélyébe belenyúlni és kénytelenek leszünk a háború bűnöseinek kinyomóés megbüntetését követelni. Gr. Szapáry Lajos : A forradalom bűnöseiért. Elnök: Csendet kérek! Propper Sándor: Meg kell világitanom a kérdés másik oldalát is, hogy vájjon a régi kormányok megtették-e a néppel szemben kötelességüket a háború alatt. Végtelenül sajnálom, de erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnem. 1916. év végén, mikor a drágulás már 8—9—10-szeres volt, átlagban 9-szeres, a munkabérek még stagnáltak, még nem emelkedtek, mert a gyárakat, üzemeket, műhelyeket hadi felügyelet alá helyezték s a munkásokat helyhez kötötték. Ez a helyhezkötöttség lehetetlenné tette a munkabéreknek a drágasággal arányos emelkedését. A munkások nem léphettek fel sem egyénileg, sem testületileg két esztendőn keresztül, mert ki voltak téve annak, hogy a katonai felügyelet, a katonai kivételes hatalom