Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.

Ülésnapok - 1920-309

20 A nemzetgyűlés 309. ülése 1922. előléptetendő. Miközben ugyanis a nemzetgyűlés azt szavazza meg, hogy előléptetendő, ugyanakkor a kormány fittyet hányva a nemzetgyűlés határozatának, A, és B. lisztára osztja a közszolgálati alkalmazottakat és előfordulhat az, hogy hadviselt közalkalmazottakat B. lisztára osztanak be. Végül pedig mit kértem ? Azt kértem, hogy valahányszor Magyarországon megüresedik egy közszolgálati hely, annak betöltésénél minden hasonló minősítésű pályázóval szemben a hadviselt pályázóé legyen az elsőség. Ha ezek a kérelmek nem szerény kérelmek, ha ezek a kérelmek nem olyanok, amelyek előtt a kormánynak és a nemzetgyűlés többségének meg kell hajolnia, akkor nem tudom, hogyan lehet még kevesebbet kérni. Ez olyan minimum, a szerénységnek olyan netovábbja, hogy ennek teljesitése elől elzárkózni nem lehet. De ha a kormány elzárkózik, akkor ne csodálkozzék a pénzügyminister ur, mint ahogy az előbb, mikor Hornyánszky Zoltán t, képviselőtársam a forradalom lehetőségét emlegette, csodálkozott azon, hogy mikép lehet egyáltalában ilyent szóba hozni. De ha a t. kormány mesterségesen szitja az elkeseredést, ha a t. kormány ugy akarja ezt a nemzetgyűlést széjjelbocsátani, hogy a háborút nem likvidálja, a hadviseltek érdekeit nem respektálja, akkor a t. kormány öntötte a legtöbb oíajat a tűzre és akkor ne méltóztassék csodálkozni azon, hogy a tisztviselők szövetkeznek, ne csodálkozzék a pénzügyminister ur azon, hogy a tisztviselők mind hangosabban beszélnek, ne csodálkozzék azon, ha küldöttségeket küldenek és ne csodálkozzék azon sem, ba egyes képviselőket kérnek fel arra, hogy még az utolsó pillanatban emeljék fel a kormány szükkeblüsége és rövidlátó politikája ellen tiltakozó szavukat. Hogy milyen hangon irnak a tisztviselők, kénytelen vagyok felolvasni. Nem nevezem meg szántszándékkal a hivatalt, mert nem akarok tisztviselőket bajba hozni, de egyik, épen a pénzügyministerium rendelkezése alatt álló hivatal hadviselt tisztviselői indíttatva érezték magukat arra, hogy mindazok, akik hadviseltek voltak, közös kérvényt Írjanak alá és közös kérvényben a pénzügyminister urat kérjék arra, hogy léptesse őket elő. Amit tehát mi itt a nemzetgyűlésen egyhangúlag elhatároztunk, azt folyamodványba foglalva kérték és kéralmüket a következőképen indokolták (olvassa) : »Mi, akik ezen kérelmet aláirtuk, mind hosszú frontszolgálatot teljesített hadviselt és rokkant tisztviselők vagyunk. Annak idején ezer szenvedések, nélkülözések között védtük hazánkat, a belső erőnk végletekig való megfeszitésével. Erőt nekünk erre a magyarságunk, becsületünk és hazaszeretetünk adott. Ezenfelül még végigküzdöttük és küzdjük ma is a második háborút — a tisztviselői nyomort — családjainkkal együtt. Fájdalmas dolog elmondani, de való igaz, hogy mi, a haza többszörösen kitüntetett hősei és hős rokkantjai, alak csillogó érdemrendjeinket büszkén kel« évi február hó 9-én, csütörtökön. lene hogy viseljük mellünkön, a tiszt visel őnyo mórban, az éhezők és rongyosak trásaságában az általunk védett haza legelhagyatottabbjai közé tar* tozunk. Ha van még hála, erkölcs és elismerés a világon, ugy mi, akik hazánkért vérünket, egészségünket feláldoztuk, kell, hogy valami olyan elismerésben is részesüljünk a szomorú, de büszke emlékű érdemrendjeleinken kívül, ami a társadalmi életben és anyagiakban is előbbre visz bennünket.« Majd igy folytatják (olvassa) : »Mi a nincstelenekhez tartozunk ; nekünk a mi édes hazánktól, amelyet oly kitartással, leírhatatlan küzdelmek között védtünk, nincs egy darabka földünk sem, sőt sokan vagyunk olyanok, akiknek fedél sincs a fejünk fölött, mint menekülteknek az országban. Nekünk legfeljebb csak akkor jut egy darabka föld, ha meghaltunk, az a hely, ahol feküdni fognak elpusztuló poraink.« Ez a hang igenis az 1918-as Károlyi korszaknak a hangja, akkor hallottuk ezt a sírhantot, illetve sírhelyet emlegetni. Tehát most a kormány előidéz egy olyan helyzetet, hogy a tisztviselők egy kérvényben igy irnak a legfelsőbb hatósághoz, a pénzügyministerhez (olvassa) : »Mi azonban, mint élők teljesítettük kötelességünket hazánkkal szemben, a hazához méltó csak az volna, hogy már mint élőknek adja meg azt az elismerést, amit megérdemlünk önfeláldozásunkért. Mert ha már elpusztultunk, nincs nekünk szükségünk többé semmire.« Tisztelt Nemzetgyűlés ! Egy másik községi főjegyző, tehát szintén tisztviselő irja nekem, hogy (olvassa) : »A hadirokkant közszolgálati alkalmazottak előmenetelének támogatására 1919-ben kiadatott egy 5204. sz. ministerelnöki rendelet, mely elrendeli, hogy a közhivatali állások betöltésénél a hadirokkantak részére egyenlő minősítés esetén feltétlen elsőbbséget biztosit.« Ezt már érintettem beszédem másik részében is, most újból azért hozom fel, mert amiatt panaszkodnak, hogy ezt a kormányrendeletet abszolúte nem tartják be és a hadviseltséget és a hadirokkantságot abszolúte nem veszik előny gyanánt. Ezzel fejezi be a községi jegyző (olvassa) : »és ez a jellemző, hogy vidékről, kívülről kell erre a kormányt figyelmeztetni. Most folyik a toborzás. Méltóságod előtt bizonyára nem ismeretlen, hogy a legnagyobb létszám : a parasztság vonakodik, minden rábeszélő képességem fel kell használni, hogy a községemre kirótt kontigens kikerüljön. Milyen lelkiállapotban végezhetem én ezt a súlyos feladatot, hogy hivatkozhatom előttük a haza iránti kötelezettség szentségére, mikor minden szavamnál a magam szomorú esete jut eszembe.« Ilyen levelet tucatszámra tudnék a tisztelt pénzügyminister urnák bemutatni, de nem akarom egyrészt a tisztelt Nemzetgyűlés figyelmét hosszabb időre igénybevenni, másrészt a nemzetgyűlést abba a helyzetbe fogom hozni, hogy a harmadik és a hatodik szakaszok részletes tárgyalásánál kinyilváníthassa a maga idevonatkozó akaratát. Az igen tisztelt pénzügyminister urat pedig még egy-