Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

A nemzetgyűlés 308. ülése 1922. évi február hó 8-án, szerdán. 373 mutatás nem mondja meg, hogy Mk a feleslegesek. Szakemberekre kellene bizni, hogy az állami üzemeknél kiket bocsássanak el. Őszintén szólva, csak egyetlenegy helyet látok, a vallás- és közoktatásügyi ministeriumot, ahol még félek is attól, hogy tálradikális eszközökkel oldják meg a kérdést. Nem szeretném, ha épen a vallásoktatás szenvedne csorbát. A javaslat szerint a vallásoktatás úgyis csorbát fog szenvedni, mert a pénzügyminister ur a vallás- és közoktatásügyi minister ur kérésére bevette a javaslatba, hogy bizonyos kedvezményeket meg fog vonni a vidéki vagy falusi felekezeti iskoláktól, tarátoktól stb. Ez már maga nagy sérelem, amit én nem szivesen szavaznék meg és amihez nem is járulnék hozzá. Nem tudom azonban, ki az a kétezer néhány száz tanító, akit a vallásés közoktatásügyi minister ur el akar bocsátani. Ugy tudom, hogy a felekezeti tanítókban ezidcszerint nagy hiány van Magyarországon. Annyira nagy hiány van, hogy szinte fogják a tanítókat, hogy elhelyezzék valahol. Ha már most megvonjuk a tanítónak a természetbeni kedvezményét, akkor senki sem megy arra a pályára, és ez nagy csapás lesz. Ezidőszerint kevés a felekezeti tanitó, különösen a református egyháznál. (Ugy van! balfelôl.) Szilágyi Lajos : Bihar megyében is ï Kerekes Mihály : És mi ettől a pályától még jobban elriasztjuk őket, ahelyett, hogy ide édesgetnénk. Ha a kormány olyan választói joggal jön, hogy nem ad szavazati jogot azoknak, akik négy elemit nem végeztek, akkor még nagyobb bűn az, ha nem adjuk meg a módot, hogy a négy elemit mindenki el is végezhesse. Hajlandók vagyunk a legnagyobb áldozatokra azért, hogy a kultúrát fejlesszük és hogy az emberek legalább az irm-olvasrátudás legelemibb fogalmával tisztába jöhessenek. Kállay Tibor pénzügyminister : Most negyven tanulóra esik egy tanitó ! Gerencsér István : Papiroson ! Szilágyi Lajos : Öiiási tévedés ! Bihar megyében az egyik községben több, mint százötven gyerek van egy iskolateremben ! Elnök: Csendet kérek, t. képviselő urak Î Kerekes Mihály : Nem tudom azt sem, hogy pl. a belügymirásteriumban hol akarnak létszámot apasztani. Talán ott, ahol eddig is szükség volt emberekre, a közigazgatásnál ? Ellenőrző közeg rettenetes sok van, de kevés van, aki dolgozik. Nagyon jól tudjuk, hogy közigazgatásunknak mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy a gyermeket már a bölcsőben nevezték ki szolgabírónak és pályájít nem a falun kezdte, . . . Kállay Tibor pénzügyminister : Ritkaság volt ! Kerekes Mihály : . . . nem ment be a jegyzői irodába, hogy ott a néppel érintkezve, azt megszeresse, hanem a parasztot akkor ismerte meg, amikor mint szolga bírónak ki kellett dobnia a parasztot az irodájából. Nézetem szerint a jegyzői állásokat szaporítani kellene az országban, mert a jegyzők túl vannak terhelve munkával. A pénzügyminister ur annyi mindenféle adótörvényt hoz be, hogy az a jegyző a falun egyáltalában nem ismeri már ki magát bennük. Hogyan tudja akkor magát kiismerni az a szegény ember, akinek fizetnie kell az adót. Kezdje tehát mindenki pályáját a közigazgatás legalsó fokán és ugy menjen fel a legmagasabb fokig. Ebben az esetben minden ember törekedni fog arra, hogy megfelelő kvalifikációt szerezzen magának, melynek segítségévei feljuthat a közigazgatás legmagasabb fokára is. Egy kérdésről akarok még megemlékezni és pedig arról, hogy a köztisztviselők közül talán a legnehezebb, legterhesebb és a legerősebb idegeket megkövetelő szolgálatot teljesített a vasutas. Mi ceak az újságokból olvassuk, hogy pl. a Kelenföldön beleszaladt az egyik vonat a másikba, de nem tudjuk azt, hogy azt a mozdonyt olyan ember vezette, aki túlfeszített idegzettel dolgozik az államnak, nem tudjak, hogy olyan ember vezette, aki arra gondol, hogy ha haza megy, lesz-e családjának betevő falatja vagy sem. Kérdem, szabad-e ilyen nehéz időkben, amikor az emberi szervezet amúgy is 1 úl van feszítve, ezrek életét, száz és ezer milliókat érő vagyonokat rábízni olyan emberekre, akiknek éjjelnappal arról kell gondolkozniuk, hogy hogy fogják megszerezni családjuk részére holnapra a betevő falatot. Ezzel azonban nem sokat törődnek, hanem a vasútnál a szolgálati időt 24 évről 30 évre emelik fel. De ez a legkevesebb. Ha kérnek valamit az államtól és azt mondják, hogy te állam, nem követelek tőled mást, csak azt, hogy nekem és családomnak add meg a becsületes gondnélküli megélhetést, ez elől ridegen elzárkóznak és kiutasítják őket bizonyos előszobákból. Amikor ilyen karambolokról olvasunk az újságban, jusson eszünkbe, hogy nem a mozdonyvezető aludt el, hanem annak agya és szervezete tönkrement és a katasztrófáért nem az a mozdonyvezető felelős, aki esetleg egy pillanatra valamit eltévesztett, hanem a kormányzat, melynek erkölcsi kötelessége gondoskodni azon népmilliók javairól, akik alávetik magukat a mozdonyvezető éber vezetésének és akik nyugodtan alszanak abban a kocsiban, melyet a mozdonyvezető vezet. A kormánynak nem szabad ezen a téren tovább haladnia. Be kell látnia, hogy az ország millióinak érdeke azt követeli, hogy azokon a fontos szolgálati helyeken teljesen megelégedett emberek legyenek. A mozdonyvezetői és vonatkísérői szolgálat, mint már előbb mondtam, nem az, ami az irodai szolgálat. Ezzel nem akarom lebecsülni az irodai szolgálatot, sőt ellenkezőleg, nagyrabecsülöm, de tessék elképzelni, hogy annak az embernek, aki egy hónap alatt 500—580 óra szolgálatot teljesít a mozdonyon, viharban, esőben, annak a szervezete bármennyire edzett is legyen, végeredményben mégis tönkremegy és egy óvatlan pillanatban, amidőn arról gondolkozik, hogy hogyan húzzon cipőt a gyermekei lábára, vagy hogy hogyan mer jen ki vagonlakásából, — mert bár húsz év óta itt van Magyarországon, nem tud egy kétszobás lakáshoz jutni — eltéveszt valamit és karambolt csinál, A kormánynak tehát elsősorban arról kellene