Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-307

A nemzetgyűlés 307. ülése 1922. évi február hó 7-én, kedden. 355 Ez a zalaegerszegi tábor arra való lenne, hogy a társadalmi konszolidációt előbbre vigye, bogy a nemzet társadalmát megvédelmezze holmi bolsevista mozgalmak ellen, mert hiszen azt mondja a ministerelnök ur, még mindig félő, Oroszországból hazajönnek és azért jönnek haza kitanitva bolsevistáknak, hogy itt felfordulást rendezzenek. Ennek az állitásnak egész komolytalanságával és nevetségességével teljesen tisztában vagyunk, mert — hála Istennek — ez a polgári társadalom már annyira megerősödött, hogy ezen ezer ember semmi körülmények között erőt nem vehet. Hiszen még ha a poklok hatalma is jönne ellenünk, akkor is el tudnánk vele bánni, mert el lehet vele könnyen bánni. Hiszen maga a magyar munkásság nem tűrné azt, hogy a kommunizmus itt újra felüsse a fejét, mert maga a munkásság is megundorodott tőle és a kommunizmus vége felé maga a munkásság is ellene fordult, maga a munkásság is ellenforradalmivá lett. Itt tehát tisztán csak arról van szó, hogy hamis ürüggyel fenn akarnak tartani egy olyan intézményt, hogy eldughassanak oda olyan embereket, akik a kormánynak nem kedvesek, akik nem az ő politikáját csinálják. T. túloldal, t. kisgazdapárt, önöket is figyelmeztetem, mint ahogy már figyelmeztettem, hogy nagyon sok kisgazda is benn van abban a táborban, tehát ne méltóztassanak ezt a kérdést olyan nagyon könnyen kezelni. Hiszen ez a nemzeti becsületnek is kérdése, annak kérdése, vájjon Magyarországon becsületes, tisztességes férfinak érezheti-e magát az ember ; mert nem érezheti magát becsületes férfinak annak az államnak polgára, amelyben eltűrik azt, hogy birói ítélet nélkül éveken át tetszés szerint fogva tartsanak embereket. Hiszen még azok az úgynevezett re vi zi ói bizottságok, amelyek beállittattak, még azok sem tudtak eredményes munkát végezni, még azoknak a munkáját is áthúzzák fenn, mert hiába ajánlanak valakit kibocsátásra, három-négy hónap telik bele, mig Baksa tanácsos úrtól lejön az engedély, vagy nagyon sokszor Baksa tanácsos ur keresztülhúzza ezeket az elbocsátást javasoló reviziós előterjesztéseket. Méltóztatik látni, itt van a nemzetnek egy gyalázata, egy szégyenintézménye. És még ha csak ennyi volna ! De hozzájárul még az is, hogy a magyar népnek rengeteg sok keserves verejtékéből valamikép összegyülemlő milliókból erre a haszontalan intézményre évenkint 40 milliót ráköltenek. Azt mondja a ministerelnök ur, hogy ez az ezer ember azonban csirkefogó, azt mondja a belügyminister ur is az ő nyilatkozatában, hogy ezekkel az elemekkel szemben igenis meg kellett engedni a kikötést is, amely a botnál is durvább és gyalázatosabb büntetés. Nem tudom., mi címen kellett megengedni ; hiszen a mi polgári jogaink irva volnának törvényekben és azok közül egyikben sem látom nyomát annak, hogy valakit lehet-e kikötésre Ítélni vagy sem. Méltóztassanak visszaemlékezni, hogy a botbüntetést milyen nagy lelki emócióval fogadtuk, milyen nehezen ment az keresztül a nemzetgyűlésen, mert féltettük nemzetünk jó hírnevét. Most pedig egy sokkal durvább eszközt, anélkül hogy csak ministeri rendelet is lenne, amely rendelet nem intézkedhetik ilyesmiről, hónapokon át igénybevesznek, és végül is a belügyminister ur szentesíti ezt azzal, hogy eltörölte a kikötést. De ha ezer csirkefogó az, aki ott van, nem tudom, miféle jogon jut, hogyan jut a kormány ahhoz, hogy mikor nem ezer, hanem, 10.000 embernek sem jut 40 millió az elfogyasztásra, akkor az állam 40 milliót ezer csirkefogóra költ el. [Hiszen akkor annál nagyobb az állam bűne, ha ezt teszi, mert ezek a csirkefogók börtönbe valók, akiket pedig börtönbe csukni nem tudnak, ott van a dologház intézménye, csak épen az kell, hogy bíróság ítélje el az illetőket. Mondom, igy pocsékolják, így pazarolják el majdnem a nemzetgyűlés többségének tapsai közben egy nemzet pénzét, amikor egy koldus nemzetnek szinte utolsó filléreiről van szó. Ilyen körülmények között kérdem a nemzetgyűlést, kérdem a kormányt, kérdem elsősorban a kultuszminister urat, vájjon ha már van 40 milliónyi ilyen felesleges pénze a nemzetnek, akkor miért nem a nemzet jövendőjének erősítésére, ápolására, miért nem arra a szegény nyomorgó egyetemi ifjúságra fordítják, amely nem tud az ő kötelességeinek, feladatának, vágyainak, eszméinek és eszményeinek megfelelni ? Egy gazdag állam pazaroljon a csavargóira — akiket ő igy hiv, bár nagy részük ártatlan ember — 40 milliót, de egy ilyen koldus, szegény államnak erre nincs pénze. Egy ilyen állam, ha van benne becsület, ezt az összeget épen azért, hogy magát megmenthesse a nemzeti célokra, a nemzeti újjáépítés munkájára fogja felhasználni és nem — szerinte — csirkefogókat dug be drága barakkokba, hanem ha van benne becsület, ha van benne a nemzet iránt egy csepp érzék, ha van benne életösztön a nemzet jövőjével szemben, akkor első kötelessége, hogy felszedi azokat a barakkokat, amelyek csak emberek szenvedéseinek takarására valók, idehozza azokat és diákszállókat épit anyagukból. Természetesen nem sok reménnyel teszem fel ezt a kérdést, mert látom, a túloldal mosolyog, mert látom, hogy Henzer t. képviselőtársam viccnek tekinti ezt a nagy nyomort, (Ellenmondás a jobboldalon.) de mindegy, azért fel kell vetnem ezt a kérdést, mert én hiszem, hogy a nemzetnek egészséges ereje, közvéleményének hatalma majd mindent a maga helyére sodor, mindent elhelyez a maga súlypontja körül és majd kikényszeríti azt, hogy idebenn a törvényhozásban is és másutt is mindenütt a becsületnek, az igazságnak, a nemzet jövője féltésének szempontjai érvényesüljenek. Az elmondottak következményeként a következő interpellációt intézem az összkormányhoz és különösen a kultuszminister úrhoz : »1. Tudja-e a kormány, különösen a kultusz45*