Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-301

A nemzetgyűlés 301. ülése 1922. évi január hó 30-án, hétfőn. 109 függésben. Csak a történelem lapjait kell fellapozni, és látjuk, hogy mi g Hellásznak vidám, derült, mondjuk: kedves, művészies pogány világa az irodalomban, művészetben bámulandó mesterműveket alkotott, niig ennek a pogány világnak egyik legnagyobb lángelméje minden ellenmondás nélkül el merte mondani, hogy a kérges tenyérnek nincs lelke, Arisztotelész nyíltan kimondotta, hogy az igavonó barom és a rabszolga, a munkás, csak abban különbözik egymástól, hogy az egyik artikulálatlan hangot ad, a másik pedig artikulált hangon beszél; mig Róma a jog, az államalkotás és a militarizmus terén az utókor számára utánzandó és bámulandó műveket alkotott, mig a földmivelést megbecsülte Róma, mert hiszen diktátort is az eke szarva mellől hivott, amikor veszélyben volt és eklogákat énekelt a földmivelés dicsőítésére, de ugyanakkor az ipart rabszolgákkal végeztette : ezzel szemben a kereszténység, nem csoda, hogy iparos-műhelyből indult ki az embert megváltó útjára, de az ipart becsültté tette, az iparost a városoknak első polgárává emelte, az iparosmunkásból polgárt nevelt, szabad, önálló polgárt, és szakított a keresztény világfelfogás a tömegember-teóriával. Mig a pogány világ a »tömegemberekkel« alkotta meg nagy alkotásait, addig a kereszténység egyéniségeket léptetett a munka és az ipar terére, a munkásból nem utánzót, nem részletmunkást alkotott, hanem a maga egészében tesjesen kész, művészies munkást adott a társadalomnak. Lelket adott a munkásnak, és a munkás ezt a lelket adta bele az ipari munkájába. Ezért a keresztény kornak ipari alkotásai nem egyszerű iparcikkek, mint ahogy most nevezhetjük, hanem mestermüvek ; a keresztény kornak munkása nem egyszerű utánzó, hanem mestere annak a munkának, amelyet készített. Méltóztassanak csak megnézni a kis imakönyvnek csatját, amely a múlt időkből reánkmaradt, egészen az égbetörő gótikus dómok épületéig; méltóztassék csak átvizsgálni annak a kis ládának lakatkulcsát, amelyet a XVI., XV. vagy XIV. században alkottak és végigtekinteni az ipari alkotásokon egész a várkapuk cizellált művészi alkotásáig, mindenütt lelket, egyéniséget lehet látni még abban a vasban, kőben is. Ma, igaz, hogy nagy tömeget tudunk produkálni, de még az építkezésben, az ipari alkotásokban is, még a paloták sorain is bizonyos gyári jelleg uralkodik. Ebben a megállapításban mindenki igazat ad nekem, ha megnézi Venesianak Casa d'oro-ját, a Merceriát és a többi gyönyörű palotasorait, vagy a reimsi dómot, vagy a regensburgi dómot, ott minden egyes kőrózsa, kis tornyocska, szögletecske önálló alkotás, remekmű a maga nemében. Akármilyen segéd dolgozta azt, akármicsoda munkást állított oda a művész tervező, aki az egészet kigondolta, a munkás a lelkét lehelte bele a kőbe és az testesült, merevedett meg művészi egységgel azon a kis tornyocskán is. Még a gótikus palotáknak vagy templomoknak csatornáin megjelenő, nyelvet öltögető groteszk sárkányalakokban is a kereszténykor munkásának kedélyvilága mosolyog és nevet ránk. Ezt tudja a mai iparosság is, amidőn látja azt, hogy a pogány világ őt megvetette. Az a szellem, amely remeket tudott alkotni a költészetben, művészetben, őt nem becsülte, helotának, rabszolgának nevelte. Az a kapitalista, militarista szellem, amely ma uralkodik, ismét tömegmunkásokkal dolgozik, az önálló szabad munkásból proletárt csinál, az iparos műhelyét odadobta a szabadverseny játékának és nem maradt számára más a szabadversenyből, mint gyakran a koldusbot, a proletársorsba való lesülyedés. Újra részletmunkásokat, tömegmunkásokat alkotott az iparosmunkásból. Ezért nagyon jól tudja az iparosság, hogy a keresztény szellemnek felvirradásától függ az ő gazdasági életének virradása is. Itt talán megértőket, akik nem vesznek el ideológiák útvesztőjében, de a való életet, magát a realitást igyekeznek orvosolni, amennyire csak lehet, és igyekeznek a kívánságoknak eleget tenni. Nagy kötelessége van ennek a nemzetgyűlésnek az iparossággal szemben, de a magyar országgyűlésnek, a magyar nemzetgyűlésnek, a magyar politikának is nagy az adóssága az iparossággal szemben. Nem ismétlem meg azokat, amiket az előadó ur felhozott és amit Pálfy Dániel képviselőtársam is elmondott, az iparnak történetét, különösen a legújabb kor iparának történetét teljesen mellőzöm, csak rámutatok arra, hogy ha össze tudnám gyűjteni, össze tudnám sűríteni mindazt a hangot, amely egy fél évszázad alatt az iparosgyülóseken elhangzott, akár országos gyűlések voltak azok, akár csak megyei székhelyeken az ipartestület ülései ; ha Össze tudnám gyűjteni mindazt a hangot, amely az országgyűléshez s a kormányokhoz intézett kérvényekben megnyilatkozott az iparosok sorsának javítása érdekében ; ha össze tudnám gyűjteni azt a sok szép, rózsás Ígéretet, melyeket a képviselőjelöltek egy fél évszázadon keresztül az iparosság számára leadtak, de a valóságban nem valósították meg: a tomboló viharnak sűrített hangját tudnám idevarázsolni a nemzetgyűlés elé. Amint megjelent 1859 december 20-án a nyilt parancs, amely a céheket lerombolta ; amint megjelent az 1872. évi VIII. t. te, az ipartörvény, amely ennek a pátensnek megfelelően a magyar céheket teljesen megszüntette és a szabad ipart inaugurálta; azonnal észrevette az iparosság, hogy mindazokat a gátakat lerombolták e törvény által, amelyek a szabad haladást akadályozták ugyan, de az iparnak védbástyái voltak és az iparosság megmozdult, küldöttségileg akart a királyhoz menni, hogy a törvényt ne szentesítse. A királyhoz azonban nem engedték fel őket. Tizenkét évi küzdelem után végre