Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-301

108 A nemzetgyűlés 301. ülése 1922. évi január hó 30-án, hétfőn. Én mindig hallgattam akkor, amikor meddő politikáról, közjogi csatározásról volt szó, de lehetetlenségnek tartom, hogy én, aki azzal a a jelszóval vettem át a mandátumomat, hogy prius vivere, deide politisare, vagyis először is a nemzet gazdasági előforrásait, a nemzet gazdasági életét igyekezzünk kimélyíteni, megtisztítani, mert hiszen a háború teljesen kimerítette ezeket a gazdasági forrásokat, vagy pedig nagyrészben összezavarta, lehetetlenségnek tartom, hogy ilyen fontos gazdasági törvényjavaslatnál fel ne szólaljak. Mikor ilyen gazdasági törvényjavaslat fekszik előttem, nem hiúság vagy hazabeszélés, hanem kötelességérzet sarkal arra, hogy elvemnek megfelelően ezzel a gazdasági kérdéssel foglalkozzam. T. Nemzetgyűlés! Ennek a sokat szenvedett s a nagy katasztrófából felocsúdott nemzetnek legelső kötelessége lett volna ez alatt a két esztendő alatt, hogy azokat a gazdasági alépítményeket lefektesse, amelyre a nemzet gazdasági boldogulása és jóléte felépülhetett volna. A nemzetgyűlés több gazdasági törvénnyel foglalkozott, de ezen gazdasági törvények között egyik legfontosabb ez az ipartörvény; hiszen olyan gazdasági ágat ölel fel, amely a maga nemében, a maga céljában és hivatásában versenyez az összes gazdasági erőkkel, amelyek a nemzet jólétét, a nemzet gazdagodását vannak hivatva előmozdítani. Mindazt a kincset, amelyet a természet az embernek adott, amelyet a mezőgazda, a földmives, verejtékes szorgalmával a természet öléből elővarázsol, nagyrészt az ipar teszi az ember számára használhatóvá. Mindazt a kényelmet, amelyet a természet az embertől megtagadott, az ipar varázsolja elő az emberi ész leleményességével, az emberi kéz művészies ügyességével. A mezőgazdaság és az ipar két olyan forrása a nemzetgazdaságnak, amelyeknek egymással párhuzamosan kell lialadniok, ha azt akarjuk, hogy a nemzet jólétének hajóját biztosan vigyük a kikötőbe. Az a kettő egymást kiegészíti s az az ország, amely csak mezőgazdaságára fordítja a főgondot és az ipart elhanyagolja, gyarmat sorsára jut, csak másnak dolgozik, csak másnak verejtékezik és saját fiait, munkásait jobb sorsra juttatni nem tudja. Az a nemzet viszont, amely csak iparát mozdítja elő, mezőgazdaságát pedig elhanyagolja, az élősdiek sorsára jut s csak addig él s csak addig virágzik, mig az a gyarmat, amelyhez tartozik, fennáll mellette. Példa és illusztráció ezen igazság megállapítására Ausztria. Midőn tőle a saintgermaini és trianoni béke elszakított bennünket, hatalmas fejlett iparából végeladást kénytelen rendezni. Példa rá Anglia is, amely a háború alatt valósággal megdermedt, amikor tudatára ébredt annak a veszedelemnek, amelyet a tengeralatti háború jelentett, hogy esetleg gyarmataitól, éltető, tápláló, nyersanyagot szállító forrásaitól elszakíthatja. A nemzetgazdaság e két hatalmas ágának, a mezőgazdaságnak és az iparnak testvériesen fel kell osztania egymás között a tért, ha azt akarjuk, hogy a nemzet boldoguljon. Mi a mezőgazdaság számára már hoztunk törvényeket. Igaz, hogy Czettler Jenő képviselőtársam előadása szerint és valósággal is számtalan olyan mezőgazdasági kérdés van még, amellyel tartozunk a magyar mezőgazdaságnak, de mégis gondoskodtunk a mezőgazdasági érdekképviseletek, a mezőgazdasági bizottságok felállításáról törvény által, gondoskodtunk a földbirtokreformról, a kis házhelyekről, kisbérletekről. Okvetlenül szükséges azonban, hogy gondoskodjék ez a nemzetgyűlés még az ipar szabályozásáról is, arról az iparról, amely a múltban ennek a magyar nemzetnek egyik hatalmas oszlopa, egyik legfőbb ereje volt. Ha azt akarjuk, hogy ebben az országban minél több önálló, független kisgazda legyen, akkor azt is kell akarnunk, hogy minél több önálló, független iparosa is legyen ennek az országnak, (Helyeslés.) mert ebből az önálló, független iparosból lesz az országnak az az önálló polgára, akire az ország a legnagyobb veszedelmek között is biztosan számithat. A múltban a többi osztályok között a kisiparososztály volt az, amely a kulcsos városok erős, hatalmas polgárságát alkotta, s ez volt a magyar társadalomnak az a nagyon becsült osztálya, amelyből az akkori kor a városbirókat, polgármestereket választotta. Ezt a becsülést, az iparos polgárságnak ezt a kiemelését nekünk fel kell karolnunk és ha másképen nem, törvényjavaslattal kell megvalósítanunk mindazt, amit ők a maguk számára, a maguk boldogulása érdekében követelnek. Nagyon jól tudom, hogy iparostársadalmunk miért olyan türelmetlen az ipartörvény meghozatala irányában, miért várja olyan türelmetlenül ettől a nemzetgyűléstől, hogy az ő helyzetén végre valahára fél évszázados küzdelmek után segítsünk. Az iparosság nagyon jól tudja, hogy mit köszönhet a kereszténységnek. Sokan, különösen liberális részről azt vetik ez ellen, hogy ez nem felekezeti kérdés, hanem gazdasági kérdés. Igaz, tényleg gazdasági kérdés és pedig eminens gazdasági kérdés. De, tisztelt Nemzetgyűlés, a szellemi áramlatok a gazdasági élettel szoros kapcsolatban vannak, épen ugy, mint az az imponderabilium, melyet napsugárnak nevezünk; szoros összeköttetésben van a természettel és a természet által létrehozott produktumokkal. Ahova csak sápadt, hideg napsugár jut, ott a fenyőfából is csak bokrokat tud elővarázsolni, ahova azonban erős napsugár jut, ott cédrusfákat, csodás pálmákat tud felnevelni. Ahová a napsugárból nem jut semmi, ott az árnyékos, nyirkos földön csak keserű lapu vagy ecetfák teremnek, más semmi. Epen igy van az eszmékkel, irányzatokkal, világnézetekkel, a gazdasági kérdéssel való össze-