Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-288

60 A nemzetgyűlés 288. ülése 1922. litert termelhessenek, a változott viszonyoknak megfelelően leszállítjuk 720 hektoliterre, tehát majdnem a felére. Azért mondom, hogy majd­nem a felére, mert az 1600 hektoliter akkor tényleg néni létezett, mert a kontingensek tény­leg megváltattak, és 1100, 1200 hektoliterrel szerepeltek. Es azt is megállapítottuk. — értem a Szesztermelők Országos Egyesületét — hogy az ipariaknak pedig, miután 200.000 hektoliter­nél több termelés lehetősége nem forog fenn, 40.000 hektoliter termelés állapíttassák meg egyelőre egy évre. így jött ki 160.000 plusz 40.000, összesen 200.000 hektoliter. Ezt a javas­latot akartuk a minister ur elé terjeszteni, de természetesen nem sikerült, mert az ipariak összeálltak azzal, hogy ők 80.000 hektoliter ter­melést követelnek abban a kerettörvényben, amely, be fog terjesztetni. Én részt vettem azon az ankéten és a minister urnák azt mondottam, amit most itt meg akarok ismételni. T. minister ur, mondot­tam, nincs igaza, mert az 1908. évi szeszadó törvény 30 évi harc után végre kimondotta, hogy a szesztermelés mezőgazdasági iparrá vált, nem pedig nagyiparrá. Ez a törvény lefektette a módját annak, hogyan kell ezt gyakorlatilag keresztülvinni. Kimondotta a törvény, hogy 1908-tól 1918-ig a nagyipariak kontingense meg fog váltatni és ez jórészt meg is történt. Ok felvették minden kontingensnek akkori arany­koronákban — ma már igy szoktuk nevezni — az ellenértékét, gondolom, 60 koronát hekto­literenkint, de 1917—18-ban, a háború vége felé uj gyárak már nem épültek, akkor a pénz­ügyi kormány már nem hajtotta azt végre, mert az elsősorban nagyipariaktól elvont kontingenst természetesen uj mezőgazdasági szeszgyárak cél­jaira fordították. 1917—18-ban, amint emiitet­tem, ez már nem vitetett keresztül, ugy hogy maradt 40.000 hektoliter kontingense azoknak a nagyipariaknak, akik számszerint talán négyen, névleg talán heten vannak Magyarországon, szemben 240 mezőgazdasági szeszgyárossal. Ezek akkor 40.000 hektoliteresek voltak, annyiban maradtak meg, a többit pénzben megváltva kapták az államtól, most pedig azt követelték, hogy 80.000 hektolitert kapjanak. Meg is kapták. Épen az a panaszom, hogy amikor a mező­gazdasági szeszipar leszállította kontingensét szeszgyáronkint 720 hektoliterre, akkor a nagy­ipari szeszgyárosok a régi 40.000 hektoliter helyett 80.000 hektoliter kontingenst kaptak. Ezt, azt hiszem, ebben a nemzetgyűlésben kevés ember tudta akkor, mikor a sürgősség alapján ezt a noyelláris intézkedést megszavazni méltóz­tattak. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy milyen nagy mezőgazdasági kár származik abból, hogy alkoholt nagyipariak főznek ki városok­ban, Győrött és Budapesten, és a hulladékot, amely nemzetgazdasági szempontból legfőbb jöve­delmezőségi része ennek a termelésnek, a csator­évi január hó 14-én, szombaton. nába eresztik és elvonják a mezőgazdaságot attól, hogy háború után a mai viszonyok között a 80.000 hektoliter kontingensből származó hul­ladékból, moslékból ennyi és ennyi ezer állatot tarthasson, vagy ennyi és ennyi ezer holdat javíthasson meg. Ha elmondanám, hogy ez szám­ban mennyit jelent, hát szörnyűködnének rajta. (Ugy van ! Ugy van ! a bal- és a ssélsöbaloldalon.) Azért hoztam ezt fel, hogy mielőtt a nem­zetgyűlés szétmegy, állást foglalhasson a kor­mány a tekintetben, hogy ez reparálandó és uj törvény lesz megalkotandó majd később; nem sürgős most. Én nem akarok határozati javas­lattal dolgozni. Ha helyeslést vált ki, amit mondok, a kormány úgyis tudomásul fogja venni. Én megelégszem egy nyilatkozattal, amely­ben kijelenti a kormány, hogy ha már ebben a szesszióban erre nincs idő, igenis, a jövő tör­vényhozásnak lesz a feladata, hogy ezt a novel­láris intézkedést az 1908-as törvényben lefek­tetett elveknek megfelelőleg visszacsinálja, t. i. ugy, hogy a termelés egyedül a mezőgazdasági érdekeltségnek biztosittassék. Ezzel ezen igazán szürke kérdések végére jutottam és még csak egy pár lokálisnak látszó, de mégis közérdekű kérdéssel akarok foglal­kozni. Miután az igen tisztelt kereskedelemügyi minister urat itt találom, hozzá fordulok, fel­említvén neki, hogy Dél-Baranyában — mint méltóztatik tudni — a demarkációs vonal egye­lőre még ideiglenesen van megállapítva. Ép most kaptam meghívást a jövő hónap közepére, amikor jön az entente-bizottság, mely a határt rendezni fogja. Ez az ideiglenes határvonal ugy alakult ott, hogy egyes falvaknak épen a szé­lére került, úgyhogy a házaktól 10—20 lépés­nyire áll a szerb baka. Itt nemcsak magyar­ajknak, de németajkuak is vannak s ezek á németajkuak nagyrészt kisiparosok. Ezeknek a munkaalkalmuk nem itt, ezen az oldalon volt eddig, hanem a demarkációs vonalon túl. Nem olyan sokan vannak s az, amit kérek, nem fogja megterhelni az állam­háztartást. Nem is segélyt kérek a részükre, hanem szives figyelmébe ajánlom a t. kereske­delemügyi minister urnák, hogy ezek addig is, amíg ez a demarkációs vonal remélhetőleg ismét megadja nekik a munkaalmat, munkához jut­hassanak. E tekintetben kérném a t. minister ur intézkedését. Alig pár száz emberről van szó és ezek különböző iparosok, asztalosok, cipészek, szabók, kőmivesek, ácsok és hasonlók. A külügyminister úrhoz az a kérésem lenne, hogy a határátlépések ügyét, amelyet már má­sok is szóbahoztak és szorgalmaztak itt, külö­nösen Délbaranyára vonatkozólag szintén mi­előbb dűlőre juttatni méltóztassék. Ezzel igénytelen felszólalásom végére jutot­tam és még csak arról tartozom nyilatkozni, hogy aa indemnitást három, vagy hathónapra szavazom-e meg és hogy mi dönti el ezt a kérdést.

Next

/
Thumbnails
Contents