Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-294

A nemzetgyűlés 294. ülése 1922, politikai, társadalmi, gazdasági és erkölcsi átalakításának óriási feladatát, megvalósítani nem lehet, az optimistábbak arra gondoltak és abban reménykedtek, hogy miután összeült itt egy olyan nemzetgyűlés, amelynek óriási többsége ezt az irányzatot követi s mivel ennek a nemzetgyűlésnek élére egy olyan kormányzat került, amelynek minden tagja ezen irányzat érvényesülésére kötelezte el magát, ez a törvényhozás és ez a kormányzat az államhatalom eszközeivel meg is fogja valósítani ezeket a törekvéseket. Megvallom, t. Nemzetgyűlés, én ebben a reménységben sem hittem, mert tisztában voltam azzal, hogy az egész óriási feladatnak, amelyre mi vállalkoztunk, olyan nagy körei is vannak, amelyeket állami beavatkozással, kormányhatósági vagy törvényhozási eszközökkel hiába próbálunk megközelíteni, mert ezek kisiklanak minden ilyen beavatkozás elől, s tudtam, hogy ha a beavatkozás olyan terekre téved, ahol mégis eredményeket érhetne el, akkor ez csak káros reakciókat szülne. T. Nemzetgyűlés ! Előttem, amikor azokra a nagy nehézségekre gondoltam, amelyek ezeknek a feladatoknak megoldása elé tornyosulnak, kezdettől fogva az a példa lebegett, amelyet a nemzetiségi erőknek az utolsó fél évszázad folyamán történt előretörése és érvényesülése kellett, hogy felidézzen mindenkiben, aki tanulságokat tud levonni az ilyen mozgalmak történetéből. Nekünk azt kellett látnunk, hogy a XIX. század második felében azok a nemzetiségi erők, amelyek idebenn a magyarsággal szemben ellentétes irányban működtek, amelyek arra törtek, hogy a magyarságtól politikai, gazdasági és kulturális pozíciókat hódithassanak el, ezek a nemzetiségi erők, az államhatalom és a kormányhatalom birtoka nélkül, törvényhozási többség nélkül, tisztán és kizárólag a társadalmi és gazdasági szervezkedés munkájával óriási eredményeket értek el. (Igaz ! Ugy van ! halj elől.) Azt kellett látnunk, t. Nemzetgyűlés, hogy az erdélyi harctereken, ahol a magyarság élet-hala] harcát vivta a románsággal, jóllehet ebben a harcban a magyarság mögött ott állott — legalább hivatalosan és a közfelfogás szerint is — a törvényhozás és a kormányzat a maga egész apparátusával, a maga mindenhatónak vélt hatalmával, mig a magyarsággal szemben lévő román nemzetiség nélkülözte az államhatalom, a kormányzat minden eszközét, — mondom, azt kellett látnunk, hogy mégis ebben az aránytalannak tetsző harcban az a másik, gyöngébbnek látszó fél győzött, s az erdélyi magyarság •— mögötte az államhatalommal, a kormányzati eszközökkel, a vármegyével, szóval mindazzal az erővel, amit az állam, mint il yen jelent —lépésről-lépésre veszített gazdasági poziciójából csak ugy, mint kulturális téren elért eredményeiből, s ezzel az állami beavatkozással támogatott és gyámolított magyarsággal szemben egyre nőtt a román nemzetiség erőkifejtő képessége, amely a maga ujabb és ujabb nemzedékeiben sorra elfoglalta azokat a gazdasági és kulturális pozíciókat, amelyeket mi magyarok ilyen állami évi január hó 21-én> szombaton, 375 támogatás birtokában is kénytelenek voltunk kiadni kezünkből. Mélyen tisztelt Nemzetgyűlés ! Ebben a példában megvan a tükörképe annak az egész nagy programmnak, amit mi keresztény és nemzeti irányzat néven értünk, s ebben a tükörképben benne van minden tanulsága annak a nagy feladatnak is, amelyet mi a keresztény magyar társadalom érdekében megoldani próbálunk. Mert, t. Nemzetgyűlés, legyünk tisztában vele, hogy ez a keresztény magyar társadalom, azokkal az ellenséges, idegen tényezőkkel szemben, melyek itt az utolsó félszázad alatt ugyancsak gazdasági, társadalmi kulturális és polirikai pozíciókat hódítottak el tőlünk, tisztán és kizárólag az államhatalom, a kormányzat és a törvényhozás eszközriw] soha sem tud boldogulri. (Igaz! ügy van! balfelől.) Sohasem fog boldogulni, ha nem ébred azoknak a nagy társadalmi erőknek tudatára, amelyek kell hogy benne lappangjanak ; ha nem ébred annak a szervezkedésnek fontosságára, amellyel más gyengébb nemzetek hasonló viszonyok között óriási eredményeket tudtak elérni ; ha megmaradunk továbbra is az állami mindenhatóságnak abban a hitében, amelyet belénk neveltek elmúlt évtizedek, belénk nevelt az a kormányzati rendszer, mely évtizedekig tartotta az ország sorsát a kezében ; ha nem tudunk megszabadulni az állami mindenhatóságnak ettől a gondolatától ; ha ennek a nemzeti és keresztény irányzatnak érvényesítését kizárólag a kormányzatra és törvényhozásra bizzuk, akkor ennek is ugyanaz a sorsa lesz, ami volt a sorsa a nemzetiségi erőkkel küzködő magyarságnak a veszélyeztetett Erdélyben vagy a Felvidéken, (Ugy van ! a középen.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az államnak, a kormányzatnak, a törvényhozásnak semmi szerepe nincs e nagy probléma megoldásánál. Ez óriási tévedés volna. Hiba volna, ha olyan egyoldalúan állítanám be a kérdést, hogy minden egyedül és kizárólag a társadalmi tevékenységtől függ. Nem. A modern élet és az a fejlődési folyamat, mely az államhatalmat úrrá tette olyan területeken is, amelyekre eddig be sem hatolhatott, ez a fejlődési folyamat azt jelenti, hogy olyan törvényhozás és olyan kormányzat nélkül, mely átérti ennek a fel datnak nagyságát és átérzi a gyengéd féllel szemben a lecsúszott, társadalmi pozici ójában/gazdasági erejében visszahanyatlott keresztény magyar értelmiségnek és keresztény magyar tömegeknek sorsát, ilyen állami támogatás nélkül semmiféle társadalmi küzdelem., semmiféle nagy erőfeszítés sem tudná a kellő célokat elérni. Itt csak arról van szó, — és ez az én álláspontom — hogy nem bizhatunk e téren mindent az államra. Ennek a két esztendőnek, mely mögöttünk és azok mögött áll, akik első perctől fogva nemtévesztették szem elől azokat a célokat, amelyekért idejöttünk, tanulsága épen abban van, hogy mi túlsókat bíztunk az államra ez alatt a két esztendő alatt, túlsókat vártunk tőle, szinte mindent tőle vártunk, olyan eredményeket vár-