Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-294

360 A nemzetgyűlés 294. ülése 1922, szükségesnek valamely felekezet a maga érdekének megvédelmezésére, a maga hitéletének ápolására és fentartására. Méltóztassék elhinni, e tekintetben csakugyan ugy vagyunk, mint például az anya, aki a saját gyermekéről akárhányszor elmondja, hogy ez a világ legrosszabb gyermeke, ő ezt magának megengedi, mihelyt azonban másvalaki idegen próbálja ugyanazt mondani, amit az anya mondott saját gyermekéről, akkor ezt a legnagyobb sértésnek tekinti és azonnal a legizgatottabb állapotba jut. Mindegyik felekezet magáról gyakorolhatja azt a kritikát, amelyet szükségesnek tart. Ezen senki sem fog izgulni, ele lehetőleg tartózkodjunk az egymás ügyébe való minden beavatkozástól, mert akkor kint, ezen a termen kivül megszületik levegő, amelynek idevaló beszüremkedése kétségkivül olyan akciót fog maga után vonni, amelyekből áldás, üdv, béke és haszon erre az országra semmi körülmények között nem fog származni. (Ugy van! a balközépen.) Nagyon szükségesnek tartanám, hogy a nemzetgyűlés, ha nincs most már többre ideje, ha nincs már többre módja, legalább azokat a kérdéseket, amelyeket egyes felekezetek olyanoknak tekintenek, amelyek még megoldásra várnak, odáig feljessze, hogy a ministeriumokban nyoma legyen a legkomolyabb előkészületnek arra, hogy ezek a kérdések végre a nemzetgyűlés elé kerüljenek. A katholikus autonómiára gondolok, az 1848. évi XX. tc.-re. Ha most nincs ahhoz idő, hogy ezt még tető alá hozzuk, — mint ahogy, sajnos, nincs — annyit legalább is meg kell tennünk, hogy az illetékes ministeriumokban a legkomolyabban elkészüljenek ezek a javaslatok, hogy amint uj nemzetgyűlés vagy országgyűlés jön össze, ezek a kérdések az uj törvényhozási testületet készen várják. Mert hogy érzékenység és féltékenység van és hogy még mindig igen könnyű megzavarni a keresztény felekezetek együttműködését, annak egyik oka az, hogy még mindig hiányoznak azok a rég beígért, évtizedek óta követelt törvényhozási intézkedések, amelyek még ma sem jutottak tovább annál, hogy programmba foglaltatnak, de amelyek megalkotására most a keresztény politikai éra idején sem látunk semmi készületet. Rassay Károly: Ugy van! Hiába követeltük a katholikus autonómiát ! Haller István: Annak a munkaképességnek, annak a békének a fentartásához kivánt, ugy látszik, a ministerelnök ur hozzájárulni akkor, amikor tárgyalást kezdett a szociáldemokratapárt vezetőségével, és amint a lapok irták, megegyezés vagy kibékülés jött létre a kormány és a szociáldemokrata-párt között. Rassay Károly: Ez tévedés! Haller István : A lapok jókora része azt irta, hogy kibékülés jött létre a munkásság és évi január hó 21-én, szofnbaton. a kormány között. Szerintem a munkásság és mi közöttünk kibékülésnek nem kellett létrejönnie, mert mi igazán sohasem voltunk oly lelkiállapotban, hogy rajtakaphattuk volna magunkat azon, hogy csak a legcsekélyebb mértékben is haragszunk a munkásságra, vagy gyűlöljük a munkásságot. Én a magam részéről beszédek ezreit mondtam el és ezekben mindig ezt hangsúlyoztam : »En a magyar munkásságot nem hibáztatom azért, ami történt. En a magyar munkásságot egy félrevezetett áldozatnak tekintem, mert olyanok kezébe került, akik lelkiismeret nélkül, hazafias érzés nélkül, kötelességtudás nélkül oly utakra vitték, amelyekből katasztrófa származott elsősorban a munkásságra, és ezt a katasztrófát megérezte a magyar nemzet is«. (Felkiáltások a jobboldalon : Ugy van ! Ez igaz !) A munkásságot tehát hibáztatni semmi körülmények között nem volt szándékunkban ; nem is hibáztattuk sohasem. Nem voltunk a magyar munkássággal haragban, nem kellett vele kibékülnünk. Legalább is bennünk a magyar munkásság mindig feltétlenül jóbarátokat talált. Az a kérdés azonban, hogy vannak-e a magyar munkásságnak olyan barátjai azok között is, akik eddig^ vezették? (Egy hang balról: Azt én tagadom !) Es hogy vájjon olyan jó barátai-e a magyar munkásságnak azok a munkaadók, akiktől végeredményben az ő szociális létük függ? Ha azok a munkaadók oly jó barátai lesznek a magyar munkásságnak, mint amilyenek mi vagyunk, akkor a magyar munkásság helyzete kétségkivül rohamosan fog javulni és előállhat nála az a lelki diszpozíció, amikor azt mondja : ebben az országban a magam boldogulásának minden lehető feltételét megtalálom; ez ellen az ország ellen nincs okom és jogom panaszra ; mindent, amit el lehet érni, elértem itt, tehát mindent, amit én adhatok a hazának, adok is. Egészen más a szociáldemokráciával, mint ilyennel, a kibékülés. A szociáldemokrata párttal, a szociáldemokrata gazdasági, kulturális, politikai rendszerrel megbarátkozni nem fogok soha. (Helyeslés jobbfelöl.) Nem fogok megbarátkozni azért, mert amikor a szociális irodalmat áttanulmányoztam, igen hamar rájöttem arra, ami később be is bizonyosodott, hogy a marxista teória a kommunizmusra kell, hogy vezessen, (Ugy van!) ennek az alapján rávezet a nemzeti kultúrák megsemmisülésére, rávezet a nemzeti államok letörésére, rávezet a gazdasági élet csődjére, (Ugy van! jobbfelől.) és ennek következtében rávezet a nihilizmusra, az anarchiára, rávezet mindnyájunk nyomorúságára, az egész gazdasági és egyéb kultúrák végveszedelmére. (Taps a jobbés a baloldalon. Egy hang jobbfelől : Legelsősorban a munkásokéra !) Es miután a szociáldemokratapárt állandóan hangsúlyozta és ma is hangsúlyozza, hogy ő ennek a marxista teóriának az