Nemzetgyűlési napló, 1920. XIV. kötet • 1921. december 19. - 1921. január 12.

Ülésnapok - 1920-286

478 A nemzetgyűlés 286. ülése 1922. nem a nemzetnek; Ebben a szerepében igenis mindig becsülettel, tisztességgel, hűségesen kitartott, soha nem tévedt olyan terekre, amelyeket az előbb vázoltam, hanem mindig az objektiv kritika terén maradt. A keresztény nemzeti ellenzéknek születését is ez az objektivitás hozta létre. Hiszen még gondolatnak is bizarr dolog az, hogy a keresztény nemzeti párttal, a keresztény nemzeti egyesülés pártjával, tehát a keresztény gondolatot és a nemzeti öntudatot megnyilvánító páittal szemben egy keresztény ellenzék jöjjön létre. Hát miféle lehetetlen dolog lett volna az, hogy mi a keresztény gondolatnak és a nemzeti öntudatnak válunk ellenzékévé Î Nem ebből a célból, hanem tisztán azért jött ez létre, az szülte ezt a keresztény nemzeti ellenzéket, hogy mikor az itt ülő kormánypárti és ellenzéki képviselő urak 1920-ban odaálltak a néptömegek elé, amikor hiidették a prog-ammot, akkor ebben a programmban benne volt a keresztény gondolatnak és a nemzeti öntudatnak szolgálata és a legteljesebb mértékben kötelezettséget is vállaltak arra, hogy ennek eleget fognak tenni ; azonban valahogy az idők múlásával mintha ezek kikoptak volna, mintha elszintelenedett volna a keresztény gondolat, mintha a nemzeti öntudat valahogy kiesett volna a lelkekből. Az volt a baj, hogy ez a kormányzati programm nem szolgálta az Ígéretek teljesitését. Mert amig pro grammot adnak és azt nem teljesitik, addig baj van. Az volna az igazi programm, ha nem lenne programmja ennek a nemzetgyűlésnek, mert akkor igenis mindazok a tények valóra váltak volna, amelyekre nézve kötelező Ígéretet tettek ott a választási urnánál. Ezt az ellenzéket létrehozta tehát az, hogy a programm megvolt, ma is megvan, de az a hiba, hogy nincsenek azok valóra váltva, amiket ígértek. Létrehozta tehát a közóhaj, a közhangulat, hogy igenis kell jönnie egy ellenzéknek, amely az objektiv kritika súlyával kényszeríti bele a kormányzatot és a többségi pártot abba, hogy ragaszkodjék ahhoz a keresztény nemzeti politikához, amelyet mi a választási urnák előtt vállaltunk. Ez volt az a közóhaj, az a közhangulat, mintegy külső szükségesség, amely megszülte ezen ellenzéknek létrejöttét ; ez volt az a külső szükségesség, amely minket a keresztény nemzeti egyesülés pártjából legelsőként kiszólított. S mi ezt a harcot becsülettel, tisztességgel vállaltuk és álljuk is. Mi sohasem mentünk a személyeskedés terére, sohasem támadtuk a kormányt, a kormányzatot és a kormányt támogató többséget akkor, amikor a keresztény gondolatnak erejét akarta revelálni, sohasem támadtuk akkor, amikor a nemzeti öntudatot akarta kifejlesztem s ennek kijegecesitésével akarta a nemzetet szolgálni, (ügy van! a baloldalon.) Ez a külső szükségesség volt tehát egyrészről az, amely ennek az ellenzéknek a létrejöttét elősegítette, másrészről pedig az a belső szükség, amely itt él a mi lelkünkben, hogy mi azt a proévi január hó 12-én, csütörtökön, grammot, amelyet vállaltunk, necsak programmnak tudjuk két esztendő után is, hanem azt mondhassuk róla, hogy az ige testet öltött, a programm valóra vált. Ennek a belső szükségességnek a kényszere, az ereje volt az a lendítőerő, amely minket a többségi pártból kivitt, hogy vállaljuk az ellenzékieskedés nagyon nehéz, keserű kenyerét. Mart könnyű azt mondani, hogy ellenzékieskedjék az ember, de ugy tölteni be az ellenzéki szerepet, hogy — amint mondottam — az objektív kritikát mindig szem előtt tartsa s egyúttal sohase aljasitsa le ezt az olcsó babéraratásnak és népszerüséghajhászásnak eszközévé : ez felette nehéz és igenis kemény elhatározást és élénk.disztingválást követel az egyes politikusoktól. A nemzet várta az Ígéretek beváltását, de nem kapta meg, aminek mintegy természetszerű következménye lett az, hogy követelte az ellenzékiséget. Minden parlamentarizmus beteg, amelyben ellenzék nincs, de még betegebb akkor, amikor az ellenzék nem olyan, amilyennek lennie kell. A mi szerepünk, azt hiszem, ebben a tekintetben Idvánni valót nem hagyott maga után. Amikor ugyanis a kormány olyan programmal jött, amelyet támogatnunk lehetett, azt támogattuk is, mert azt kötelességszerűnek tartottuk ; de viszont ott álltunk mindig, hogy rámutassunk a kormányzat hibáira, ott álltunk mindig mint az orvos, aki a betegnek az ütőerére teszi a kezét, hogy ebből kivegye azt, hogy miféle nyavalyával áll szemben, és ellenőriztük a kormányzati többség, a kormányzat pulzusára téve a kezünket, hogy vájjon megfelel-e az a ténykedés a nemzet ezer esztendős múltjának, megfelel-e a keserű jelen követelményeinek és megfelel-e a jövő alakításának ? Ebből a szempontból ültünk az ellenzék padjaira. Sohasem vezetett tehát minket a személyeskedés, sohasem vezetett más, mint a legtisztább igazság keresése, az objektiv kritika méilegeléie ; sohasem vezetett minket az, hogy talán felbontani akarjuk a helyzetet. Sohasem vezetett minket az, hogy animozitást akartunk belevinni a nemzetgyűlésnek annyiszor hangoztatott keresztény nemzeti egységébe. Nem vezetett minket más —- mondom — mint az az eszme és az a kötelesség, amelyet hiven teljesítettünk mind a mai napig. Hiszen ezért kaptuk azt a nevetségesnek látszó vádat épen (Xfíy Imre t. képviselőtársunk részéről, hogy mi ultra-kormánypártiak vagyunk, mert amikor jött a kormány valamely javaslattal, mi még azon túlmenőleg is igyekeztünk keresztény nemzeti szempontból szolgálni az állam éidekeit és segítettük elő azt a kormányzati programmot, amelynek talán, mint ellenzéknek, önmagunkból, ellenzékiségünkből következtetve ellene kellett volna mondanunk. A kritika azonban épen az volt, hogy ultra-kormánypártiak vagynuk és ez a mi legnagyobb dicsőségünk, ez mutatja a legjobban, hogy mint ellenzék, igenis, objektiv kritikát gyakoroltunk és gyakorolunk. Nem helytálló tehát az ellenzékkel szemben az a vád, hogy obstiual es