Nemzetgyűlési napló, 1920. XIII. kötet • 1921. szeptember 22. - 1921. december 17.

Ülésnapok - 1920-256

'Á Nemzetgyűlés 256. ülése 192 dik negyedrész folyósítása után, ugy látszik, befagyott, mert (olvassa) : »mint a szerkesztőségünkben megjelent tisztviselők panaszolják, a munkájukért járó díjazásuk utolsó negyedét még szeptember közepén, tehát kilenc hónappal a munka elvégzése után kapták kézhez«. Elég példa ez arra, hogy azok a nagy panaszok, amelyek a Nemzetgyűlésnek minden tagjához érkeznek, csak onnan, azoktól a szegény tisztviselőktől jönnek, akik még a munkájuk, keserves fáradságuk bérét sem kapják meg. Akkor hiába csinál a Nemzetgyűlés akármit, hiába lesz mentől jobb akarattal, még sem végez egész munkát. Nem akarom a t. Nemzetgyűlést tovább untatni, de egy határozati javaslatot vagyok bátor benyújtani. (Halljuk ! Halljuk ! Olvassa) : »1. Mordja ki a Nemzetgyűlés, hegy a vagyonos tisztviselőket nem részesiti kedvezményes ellátásban.« (Mozgás halj elől.) Szilágyi Lajos : Hol van a határ \ (ügy van ! a haloldalon és a középen.) Bodor György : A kormánynak hivatása megállapítani a határt. HegedüS György : Van ezerholdas járásbiró is ! (Zaj. Elnök csenget. Egy hang a középen : Megérdetnli az is a fizetését !) Bodor György : Bocsánatot kérek, nem a fizetésről szólok. Szociális szempontból egy második pontot is vagyok bátor előterjeszteni (olvassa) 3 »2. A kicsiny fizetésű osztályokhoz tartozó tisztviselők segélyét 150%-ra kérném felemelni, a legmagasabb fizetésű osztályhoz tartozókét pedig leszállítani 50%-ra.« így teljesítjük azt a kötelességünket, amellyel azon tisztviselők iránt tartozunk, akik fizikai munkát végeznek, nagy családjuk van és éheznek. (Helyeslés jobb felől.) Elnök : Szólásra következik ? Gerencsér István jegyző : Eupert Rezső ! (Felkiáltások : Nincs itt !) Kerekes Mihály ! Kerekes Mihály: T. Nemzetgyűlés! Az eddigi felszólalásokból nem vettem ki azt, mintha a t. Nemzetgyűlés bővebben foglalkozott volna azzal a kérdéssel, hogy mit jelent a tisztviselőkre nézve ez a segély, hogy olyan-e az, amely a tisztviselőket egyáltalában abba a helyzetbe hozza, hogy csak a létminimumot megkaphassák, olyan-e az a segély, hogy segit is rajtuk. Itt tudniillik csak 300—400 koronáról van szó havonta. Azt hiszem, nincs Magyarországon senki, aki elismerné azt, hogy 300—400 koronás segéllyel valamenynyire is előbbre löktük a tisztviselői kérdés megoldását Magyarországon. (Zaj. Elnök csenget.) A világháború alatt az alaphiba ott történt, hogy a mindenkori kormányok elismerést adtak a tisztviselőknek Magyarországon, azonban fizetést sohasem adtak nekik annyit, amennyi arányban lett volna a mindenkori drágasággal. Kaptak a magyarországi tisztviselők királyi elismerést, különösen az államvasuti alkalmazottak a szállítások alkalmával, azonban ezek a királyi elismerések sem voltak olyan mérvűek, hogy anyagi évi szept. %ó 23-án, pénteken. 20 dotációkkal jártak volna. így végeredményben a magyar tisztviselői kar abba a helyzetbe került, hogy teljesen lezüllött, — nem erkölcsileg értem, hanem anyagilag — annyira, hogy nem kapott annyi fizetést, amely a hónapnak csak a felére is elég lett volna. Mert méltóztassanak csak számítást vetni, hogy hogyan lehet 1000 koronából egy családot föntartani a mai viszonyok között, hogyan lehet 1000 koronából abba a helyzetbe hozni egy családot, hogy csak száraz kenyeret is adjon neki a családfő ? A kormányok sohasem foglalkoztak a tisztviselői kérdéssel olyan irányban, hogy a létminimumot, a megélhetésnek a minimumát szögezték volna le. Ha a létminimumot leszögezték volna, akkor megtörténhetett vona ugyan, hogy a magasabb állású tisztviselők kénytelenek lettek volna a cselédtartásról és másról, ami egyébként az exisztenciájukhoz már műveltségüknél fogva is szükséges, lemondani, de a létminimummal a száraz megélhetés biztosítva lett volna nekik. Most Magyarország szempontjából igen fontosnak tartom, hogy a tisztviselői kérdés valamikor megoldassék. Háromszáz koronás segélyekkel a kérdés anyagi része nincs megoldva. Viszont figyelembe kell vennünk azt, hogy az állam, teherviselési képessége milyen, hogy elbirja-e az állam azt, hogy többet adjon a tisztviselőinek. Mi itt a teendő ? Az, hogy miután megállapittatott Magyarországon, és pedig nemcsak most, hanem már a világháború alatt is, hogy a tisztviselői létszám olyan nagy, amelyet az ország nem bir el, ennélfogva a tisztviselői létszámot kell megoldani Magyarországon. Akármennyire is drótozzuk 200— 300 koronákkal a tisztviselők fizetését, az eredmény csak az lesz, hogy lesz egy nagy elkeseredett tábor az országban, amely éhezni fog és mindig hajlandó lesz hajlani a szélsőségek felé. Mert hiába, akárhogy vizsgáljuk is a kérdést, az az ember, aki a gyomrán keresztül érzi a politika súlyát, akinek a gyomra ki van elegit ve, igenis tud józan utón vezetni, irányitani is, de az a tisztviselő, aki a családjának nyomorát látja, nem végezhet olyan munkát az állam érdekében, amelyet tőle egyébként az állam érdeke megkövetel. T. Nemzetgyűlés ! Ha most ezt a kérdést abból a szempontból vizsgálom,, hogy már a világháború alatt is megállapítást nyert az, hogy Magyarországnak tisztviselői létszáma olyan nagy, hogy kétszer olyan nagy országot lehetne vele eladminisztrálni, akkor most, amikor a menekült tisztviselők idejöttek Magyarországra, meg kell állapitanunk, hogy ilyen nagy tisztviselői létszámot ez az ország nem birhat el. Ennélfogva valamikép bele kell ebbe a darázsfészekbe nyúlni és a megoldás felé kell segiteni a kérdést. Ez nem lehet más, mint az, hogy igenis éles késsel vágjuk keresztül a kérdést, s azok a tisztviselők, akik Magyarországon abban a helyzetben vannak anyagilag, hogy elég vagyonuk van megélhetésük biztosítására, hagyják el állásukat, köszönjenek le, legyenek az állammal szemben kulánsak és hazafiak, lássák