Nemzetgyűlési napló, 1920. XIII. kötet • 1921. szeptember 22. - 1921. december 17.

Ülésnapok - 1920-265

Á Nemzetgyűlés 265. ülése 1921. évi december hó 10-én, szombaton. 295 a két és félmillió nem volt az övék s annak nagy része úgyis értékpapírokból és drágaságokból állott. Megnéztem a köteget. Kettőszázezer korona volt benne. Igazán nem sok azért, amit tettem és elértem. Ekkor azonban megkérdeztem, hegy mit kap, mennyit kér másik ügyvédjük, dr. Győző, ki mint kisegitő működött mellettem s a munkának csak igen kis részét, bár ez is igen sok volt, végezte. A felelet az volt : 100.000 koronát. Erre megfogtam az egyik százezres csomagot s ellenmondást nem tűrve, visszaadtam Landau Elemérnek (vájjon melyik Ország Pál tett volna ugyanigy ?) azzal, hogy akkor többet én sem fogadok el, mert súlyt vetek arra, hogy egyenlő díjazást kapjunk és senki még csak meg se gyanúsíthasson, hogy a ministereknél való eljárásom is díjazva van, bár az is rendjén való lett volna, mert ügyvédnek, ha képviselő is, szabad a mir isteriumban is eljárni és különösen szabad és kell is akkor és azért eljárni, hogy két élet megmentését követelje, nem kérvén egyebet, mint azt, hogy két ember rendes fogházba szállittassék. Az úgynevezett keresztény ügyvéd-képviselők rendszeresen járnak el más ügyekben is és pedig zsidók ügyeiben is, teljes joggal és sokszor enélkül is, hogy például csak egy arany csempészi ügyre utaljak. Nekik azonban minden szabad. Az emberi természetnek az az aljassága nyilvánult meg velem szemben, mely irigykedve mindenütt nyereséges vállalkozást, milliós nyereségeket szimatol. Engem az egész életen keresztül kisér ez a gyűlölködő irigység, mely azt hiszi rólam, hegy a jövedelmem nagyarányú munkálkodásommal legalább arányban van ; pedig ha betekintenének belső életembe, látniok kellene, hegy vagyoni életem nagyon sze.rény határok között mozog. A honorárium-históriát annak idején egy kőnyomatosban közöltettem ; azonban a cenzúra, mely támadni és rágalmazni engedett, védekező nyilatkozatom közlését már megakadályozta. Nyilván azért, mert ez, az én saját nyilatkozatom, bizonyíték lett volna -— ellenem. Most az összes svihákok utólag mégis erre a nyilatkozatra hivatkoznak — »bizonyítékul«, holott az én ügyvédi keresetemről, melyhez közük nem volt, nem is tudhattak, mikor rágalmaztak és ha akartam voln 0 .'j cl dologból sohasem tudhattak volna meg utólag sem semmit. Dehát nekem nincs titkolni valóm. -..; -— Sok fáradozásom és költségeim fejében tehát, miután két és fél milliót megmentettem, kaptam egyszázezer koronát. Ez az a honorárium, melyet Ország Pál ur (a fajkeresztény) sokai és irigyel. »Az istenért, ne interpelláljon ! . . .« A munka kimerített. Szivem kissé elrongálódott. Idegeim felmondták a szolgálatot. Mikor Sréter minister ur rendelkezései folytán biztonságban láttam már a szerencsétlen két Landaut is, pihenni vidékre utaztam. Néhány nap múlva ide kaptam táviratot, hogy az egyik Landaut meggyilkolták a kelenföldi Károly-kaszárnyában. Rohantam Pestre. Megtudtam, hogy szegény apa esett áldozatul, fiát, Gézát pedig, ki orvostanhallgató volt s kit később egy kis szelíd fiúnak ismertem meg, olyannak, ki a külföldön is hasznos szolgálatokat tett hazájának, ekkor végre átszállították a Margit-körúti katonai fogházba. Az ellene és apja ellen koholt vádak alaptalansága bebizonyulván, innen aztán néhány nap múlva az életben maradt Gézát szabadon bocsátották. Nem részletezem a továbbiakat, azt a rengeteg munkát, ami még reám várt. Mindjárt átugrom az interpelláció kérdésére. Egy napon a lapok irni kezdték, hogy interpellálni fogok. Ugy látszik, hogy a közhangulat kívánta ezt, mint valami természetes dolgot. De nem volt szándékomban interpellálni. Idegállapotom is visszatartott volna. A Landau-család is kért, hogy »jaj, az Istenért, csak ne interpelláljak, mert akkor őket baj éri ; hiszen még Géza is fogva van, bosszúból őt is meggyilkolhatják«. A honvédelmi ministert meg kellett védeni. Egyik ülés előtt azonban a Ház folyosóján kezembe nyomták az Uj Lap, ugy emlékszem, október 16-iki (15-én nvomtatott) számának kefelevonatát, melyben az Uj Lap megtámad, hogy én azért interpellálok, mert a zsidók megfizettek. Ez képviselői szabadságom ellen irányuló terror volt. De ekkor már a külföldi sajtó is per Ion gum et latum tárgyalta az esetet, vádolva más hatóságok közt Sréter István honvédelmi ministert is, hogy »ő is részes a gyilkosságban«. Mirdezt, mert az ellenkező volt az igaz, nem tűrhettem. Rögtön bementem az ülésterembe és bejegyeztem, másnap pedig elmordtam az interppllációt, annak prefációjában mirdent megmondva s azt különösen hangsúlyozva, hogy nekem, ki a tényállást egyedül ismerem pontosan, kötelességem a megtámadott ministert pártfogásba venni s innen közölni a világgal, hogy a honvédelmi minister nemcsak nem részes semmiben, hanem velem együtt mindent megtett arra nézve, hogy a tragédia be ne következzék. Egyebekben is tévesek voltak a külföldi sajtó közlései s ezért előadtam a való tényállást, melyre aztán mint illusztrációra a tekintetben is rámutattam, hogy — ime — hova vezet, ha polgárok ellen katonailag is el lehet járni. Nem Rupert kért, hanem ő tett szolgálatot. — Nem nekem rájuk, hanem az országnak, a Nemzetgyűlésnek, a közvéleménynek és a magyar becsületnek volt szüksége énreám és mindannak megtudására, anr't én, mint egyedül tájékozott ember, tudtam. Kötelességem volt tehát tapasztalataimat a nyilvánossággal közölni, hogy igy a magyar polgárság hasonlók megismétlődése ellen ezentúl védve legyen. Akkor más segítség nem volt, mint a nyilvánosság védelme alá menekülni. Ez még csak a sajtó utján sem volt lehetséges, mert a cenzúra még akkor is mindent elnyomott, mikor a külföld már a legkisebb részleteket is ismerte.