Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.

Ülésnapok - 1920-248

A Nemzetgyűlés 248. ülése 1921. évi augusztus hó 12-én, pénteken. 435 maradtak testvéreink közül. Odaadták a legdrágábbat amivel ember birhat, ami mindenkire nézve egy világnál is többet ér : odaadták az életüket. Ha az állam olyan hatalmas és ha az államnak csakugyan jcga van arra, hegy a végszükség helyzetében saját megmentése érdekében még polgárainak életét is áldozatul követelheti, akkor kérdem, nincs-e jcga ahhoz, hogy ha az csak vagyont érint, akkor ezt az áldozatot a vagyontól is megkövetelhesse ? Ï. Nemzetgyűlés ! Látjuk, hogy az állam a vagyon egy részétől meg is követeli ezt az áldozatot. Ott vannak például a házak. A magyar háztulajdonosok kezdettől fogva viselik a legnagyobb szociális terheket, amelyeket a vagyonnak egy ilyen végszükség helyzetébe jutott országban csakugyan viselnie is kell. Evek óta tart már, hogy fillérekért adják oda a háztulajdonosok a lakásokat az azokra rászorulóknak, és ez rendjén és nagyon jól van így. (Helyeslés jobbfelöl.) Amikor azonban a vagyon egy részétől ezeket az áldozatokat megkivánják, akkor nem tudom belátni, hogy a vagyon másik részétől, a kereső nagytőkétől, legyen az földben vagy egyéb kincsekben, miért nem akarja az állam igénybe venni ezt a megfelelő mértékű áldozatot. (Igaz! így van! half elől.) T. Nemzetgyűlés ! A mai korszakban és különösen nekünk, akik a magántulajdon szentségének álláspontján vagyunk, nagyon nehéz beszélnünk akár csak arról is, hogy az állam, mint ilyen is, erősen hozzányúljon a magántulajdonhoz. Azt vártam volna, azt szerettem volna és az is lett volna jó, ha a nagyvagyon, a nagytőke csakugyan belátta volna, hogy mik az ő kötelességei. Az lett volna jó, ha itt sorra akadnak Széchenyi Istvánok, akik egyre-másra felajánlják jószágaik évi jövedelmét a nemzet oltárára. Akkoriban, Széchenyi István idejében, nem arról volt szó, hogy a nemzetet az éhenhálástól megmentsék, hanem arról, hogy a nemzet épületének homlokára valami szebb ornamentikát helyezzenek el, hogy kultúrájában előbbrevigyék, hogy — mondjuk —• egy luxusigényt elégítsenek ki és mégis akadt egy és még néhány nagy Széchenyi, akik erre a szintén hatalmas és szép cél, hogy ugy mondjam, a magyar romantika érdekében hajlandó volt igen nagy, igen súlyos, és igen szép áldozatokat hozni. T. Nemzetgyűlés ! Ma, amikor pedig a nemzet életének megmentéséről van szó, sajnos, nem látjuk azt, hogy a hazaszeretet követelményeinek magaslatára tudnának emelkedni azok, akiknek ez módjukban állna és kötelességük is volna. Csak önzést látunk, amerre a szem lát. Csak a nagyvagyon kapzsi védelmét látjuk. Mert hiszen lehet-e nagyobb szégyen, — és egy későbbi kor nem tudom hogyan fog visszaemlékezni erre — hogy amikor dús javakkal megáldott hazafiak voltak itt, akik tudták, nyiltan vallották és át is érezték azokat a nagy kötelességeket, amelyekkel ma a nemzetnek minden polgára a hazájával szemben tartozik, ezek mégis elzárkóztak a nemzetmentő áldozatkészségtől. Beszéltek éveken keresztül arról, hegy mi lesz hadifogoly-testvéreinkkel ; beszéltek a magyar intelligencia éhen pusztulásáról ; beszéltek a magyar kisgyermekek éhensarvadásáról. Beszéltek minderről, azok, t. Nemzetgyűlés, akik társadalmi helyzetüknél, sokszor hivataluknál fegva is kötelesek jók lenni, irgalmasak lenni, hazafiak lenni. De azt láttuk és látjuk, hogy csak a szép szólamokkal tartanak bennünket és az országot, ellenben eltűrik azt a szégyent, hegy a külföldön szedjék össze még azt a sok milliót is, amin hadifoglyainkat is hazahozattuk és eltűrik, hogy a magyar kisgyermekeket is idegen tőke fogadja pártfogásába, idegen emlőre adják szoptatni őket, ahelyett, hogy ők is aszerint, ahogyan Isten megáldotta őket — önként, anélkül hogy kényszeríteni kellene őket rá, odaállanának és a haza oltárára letennék hathatós áldozataikat. Mert ismételten mondom, t. Nemzetgyűlés, nekünk nagyon nehéz hozzányúlnunk a magántulajdonhoz, nekünk, akik a polgári rendszert, a becsületes kapitalizmust valljuk, azt politikai pro grammunknak ismerjük és akik akarjuk is, hogy àz a kapitalizmus, amelynek fenmaradásától függ — hitünk szemit — a társadalom és az állam fenmaradása is, továbbra is megmaradjon. T. Nemzetgyűlés ! Mi nem támadhatjuk meg a vagyont azon a címen, hogy az a vagyon nagyvagyon, mert hiszen akkor mi történnék ? Akkor kivennénk a társadalomnak, az államnak életszerkezetéből azt a rugót, amely előbbre viszi, mely annak mozgatásához szükséges, kivennénk belőle az ambiciót, a törekvést, a munkakedvet. (Igaz! Ugy van !) Ezért én nem is osztozom azoknak álláspontjában, akik azt mondják, hogy a nagytőke már annálfogva, hogy létezik, bűn és csak azért, mert létezik, meg kell büntetni. Nem erről van szó, t. Nemzetgyűlés. Ezt nem lehet megengedni, mert hiszen a világ boldogulásának titka, hogy ez a szükséges rossz, a versenyben fokozódó tarmelés s a belőle eredő nagytőke létezhessék. A világ boldogulásának titka csakugyan az, hogy legyen gazdasági liberalizmus, hogy csakugyan legyen hajrá, hogy csakugyan legyen verseny. Amikor azonban ezt elismerjük és helyesnek ismerjük el, akkor egyúttal rá kell helyezkednünk a politikai liberalizmus álláspontjára is, hogyha a nagyvagyonnak megengedjük, hogy még nagyobbra nőjjön, ha megengedjük, hogy a szabad verseny levegőjében — mint amelyben egyedül fejlődhetik csak a gazdasági élet — a nagyvagyon szaporodjék, akkor egyúttal a helyes, az ckos politikai liberalizmussal meg kell keresnünk a korrektivumot is és azt kell mondanunk, hogy amikor te, nagyvagyon, ezt a helyzetet, ezt az előnyt élvezed, viszont ehhez arányitva tedd le a magad áldozatait a köz javára is ; vedd ki egészben részedet az altruizmusból is ; hegeszd be a sebeket, törd le a nyomort, mely iramed közben és nyomodban keletkezik. Ismerd társadalmi kötelességedet is. 55*