Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.

Ülésnapok - 1920-235

A Nemzetgyűlés 235. idése 1921 beszélnek ? örök hivtakozrak a háborúra, a háborúért való felelősségre, hogy Magyarországot sújtsák, és önök elveszik Magyarországtól egy ezredéves birtokrészét, hogy jutalmazzák vele, kit ? Ausztriát ! Ausztriát, amely mai állapotában nem képes megőrizni az ajándékot, melyet örök neki nyújtani akarnak, nem képes áthonositani a megyéket, nem képes őket táplálni, nem képes tőlük a par germanizmus veszélyét távoltartani. A másik szónok, de Lamarzelle ur kevésbé széles keretben, inkább a nyugatmagyarországi kérdésre vonatkoztatva, de ebben a kérdésben annál nagyobb részletességgel és alapossággal szólalt fel, azonban egy pár általánosabb érdekű kijelentése is volt. Szóbahozta a többek között a triai oni béke birálatánál azt a szempontot, hegy KözépEurópában s részben Kelet-Európában is az államok szétmorzsolódása történt meg, s hogy ennélfogva hiányzik Közép-Európa állami szerkezetérek egyensúlya. Magyarország elvesztette területének kétharmad részét; Magyarországon az ő számitása szerint a 20 millió lakos helyett 7"3 millió lakos maradt, régi 325.000 négyzetkilométer területéből megtartott 85.000 négyzetkilométert. Érnek az egé=z változásrak, szétmorzsolódásnak, amely Közép-Európában lefolyt, egyetlen ellenértéke volna a nemzetiségi elv érvényesülése, de ez sem következett be igazán. ; hiszen, hogy amikor Ausztria és Mfgyarország széthullott, számos nemzetiség az uj alakulatokban *sem találta meg elhelyezkedését. Hivatkozik Csehország példájára, ahol hét nemzetiség él összekevprve, s amely ugyanaz kicsinyben, mint volt az Chztrák-magyar monarchia nagyban. Hivatkozik Pozsony példájára, az erdélyi, a felsődurai magyarságra. És hivatkozhatott volna számos más esetre, igy a ruténekre, erdélyi és szepesi szászokra. Briand ministerelnök ur válaszában — amint ismeretes — egypár, reánk igen érzékenyen ható kijelentést tett, azonban konstatálnom kell azt, hogy Briand ministerelnök ur válasza is egészben véve bizonyos engesztelékenységet mutat irántunk és meg kell állapitanunk azt, hogy ő nemiké pen ment eget ődzéssel kezdte a felszólalását. Szükségét látta konstatálni, hogy a béke létrejöttében neki része nem volt és hogy ő mint ministerelnök és mint külügyminister befejezett tényeket talált. Ez bizonyos tekintetben — ha szabad igy kifejeznem magamat — mentegetődzésképen hat. De hivatalánál és állásánál fogva is képviselnie kellett a trianoni béke ratifikálásának ügyét. Neki tehát meg kellett kísérelnie azt, hogy megdöntse a szónokok által felhozott érveket. Az eredményt biztosítani neki nem volt nehéz, mert hiszen hogyan lehetett volna többséget találni arra, hogy akkora vesződséggel létrejött munkát félretegyenek. Különben is a ratifikálás mellőzésének gyakorlati eredménye nem lett volna, amennyiben a békeszerződés életbelépéséhez szükséges három aláirás már megvolt. Azonban nehezebb volt még az ő ékesszólásának is a felhozott érvek lényeges tartalmát megévi július hó 22-én, pénteken. 119 dönteni. Azzal a súlyos argumentummal szemben, hogy Magyarország jóformán ártatlan létére olyan irtózatosan aránytalan mértékben szenvedett, neki nem volt más argumentuma, mint először is egy régi, sokat használt és amint tudjuk : nem igazságos argumentum ; ő természetesen ezt jóhiszemüleg használta, mert hiszen Európa ugy volt tájékoztatva és ennek az ellensúlyozására a mi részünkről nem történt elég. Ez a régi argumentum, amelyre támaszkodott, az volt, hogy »ha Magyarország szenvedett, annak megvolt a maga oka, nemcsak őt kell sajnálni, hanem sajnálni kell azokat is, akiket Magyarország tiz századon át elnyomott.« Nem kell ennek az érvnek tarthatatlanságát hangsúlyozni, t. Nemzetgyűlés, hiszen tudjuk, hogy abból a 10 századból 9 századon keresztül soha egynek sem volt azok közül a nemzetiségek közül panasza ellenünk, (Ugy van ! Ugy van !) soha olyan hang nem ment ki tőlük külföldre, hogy nekik bajuk volna, (Ugy van ! Ugy van !) ők 10 századon át itt éltek közöttünk és szinükjavuk, elitjük felszivódott a magyar nemességbe, megnyílt előttük az ut a kiráyi trónig is — és csak a legutóbbi században történtek panaszok, amikor a nemzetiségek közt izgatások indultak meg, amikor az osztrák politika jónak látta a nemzetiségeket ellenünk kijátszani. Csak ez volt az oka a változásnak a nemzetiségek magatartásában, ezzel tehát tovább foglalkozni nem is szükséges. Különben sem akarom most Briand ur beszédét boncolgatni, hanem áttérek egy másik argumentumra, amely igazi argumentum ad hominem volt. Ugyanis Briand maga érezte, hogy pusztán ez az érv nem motiválná teljesen a francia közvélemény előtt, hogy az állítólag elnyomott népek felszabadításáért Magyarország annyira megcsonkittassék és a magyarságtól annyi vérrokon elszakittassék. ö maga is érezte ez érv aránylagos hatástalanságát és szükségét látta egy »argumentum ad hominem«-szerü érvnek. Ezt mondta (olvassa) : »ön Erdélyről beszél, Erdély szerepéről e háborúban, de Monzie ur. De amikor mi a magyarok csapásait éreztük, amikor a mi helyzetünk különösen fenyegetve volt a Balkánon, Románia egy rá nézve veszélyes órában a mi oldalunkra állt, kitette magát a gyújtogat ásnak, fosztogatásnak, a pusztulásnak, elviselte két nagy német hadsereg erőfeszítéseit, amelyek mi ellenünk sorakoztak volna fel, hogy ha ő nem tárta volna eléjük hősies keblét !« Mikor pedig a többi szomszédainknak a francia ügy részére tett szolgálatait felsorolja, ezt kérdezi (olvassa) : »Nos hát, ne legyünk hálásak a mi barátaink iránt most, amikor a veszedelem már elmúlt ?« Eddig, t. Nemzetgyűlés, Briand ur tul aj dónké pen > Franciaország utólagos háláját hangsúlyozta a melléje sorakozott népek iránt. De tesz azután egy rendkivül fontos, a dolgok mélyébe világító kijelentést, amelyre felhívom a t. Nemzetgyűlés figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) ö igy szól (olvassa) : »A háború rémes óráiban, amikor min-