Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.
Ülésnapok - 1920-209
'21. évi hmius hó 15-én, szerdán. 56 A Nemzetgyűlés 209. ülése 19 gekról, melyekkel nemzeti pusztulásunkat financirozták. Államadósságunknak kamatai ma szerényen húzódnak meg költségvetésünknek rovatai között, de egy állandó tételt alkotnak, és mig a pénz javulásával kapcsolatban a kiadásaink, ugy mint a bevételeink állandóan csökkennek, ezek az államadósságok mindig ugyanazzal az összeggel nagyobb és nagyobb súllyal esnek az állami költségvetésünk terhére. Ezektől az államadósságoktól minden körülmények között és minden áldozatok árán meg kell szabadulnunk, mert valóban el mondhatjuk azt, hogy vagy sikerül ezeket az államadósságokat agyonütni, vagy pedig azok fognak minket agyonnyomni. Ha továbbá elfogadjuk azt a tételt, hogy csak ugy képzelhetjük el pénzügyi helyzetünk konszolidációját, ha a gazdasági élet vérkeringése megindul, akkor ennek a végső konzekvenciáját is le kell vonnunk. Ennek konzekvenciája pedig az, hogy azokat a tőkéket, amelyeknek gazdasági életünkben szerepük van, lehetőleg mentesítsük minden tehertől és azokat a tőkéket vonjuk be adósságaink csökkentésébe, melyeknek legkisebb szerepük van gazdasági életünkben, melyeknek hiányát a termelés legkevésbé érzi meg. Ez az elv, lehet sok tekintetben brutális, ellenkezik az egyenlő adózás elvével, sok tekintetben antiszociális és ellentétes egész adózási rendszerünk szellemével, azonban ugy, mint ahogy a háborúban nem ismertünk egyenlő teherviselést, nem ismertük a szociális szempontokat, és mindenkit oda állitottunk, ahol épen a legnagyobb szükség volt rá, Doberdó kavernáiba, vagy a kényelmes és biztos hinterlandba, épugy abban a gazdasági harcban, amely nem kisebb jelentőségű nemzetünk sorsára, a gazdasági háború katonáit, a vagyonokat oda kell állitani és ott kell azokat felhasználni, ahol a nemzetnek egyetemes érdekei azt leginkább megkívánják. Ezek a szempontok vezették a pénzügyminister urat akkor, amikor a vagyonváltságot a kamatnak 3°/o-ra való redukálásával akarta kivetni, abban a reményben, hogy ezáltal államadósságainkat lehetőleg csonka Magyarország gazdasági teljesítőképességének határáig le tudja csökkenteni. Ez nem jelentett volna mást, mint a hadikölcsönkötvénynek árfolyamértékére való devalválását, és nem lehet tudni, hogy körülmény, hogy ezt a kamatredukciót a pénzügyminister ur már az expozéjában bejelentette, mennyiben járult hozzá pénzünk javulásához, és igy nem tudjuk, hogy a megváltozás milyen következményekkel fog járni. Amikor azonban a kamatredukció törvénybeiktatása aktuálissá vált, a közvéleményben, amely annak idején meglehetős közömbösséggel fogadta annak bejelentésót, igen sok, részben valóságos, részben pedig képzelt aggodalom keletkezett. A hadikölcsönkötvény-tulajdonosok, akik szövetségbe tömörültek, memorandumokkal árasztották el a kormányt és a pénzügyi bizottságot. A szaksajtó is a kamatredukció mellett foglalt állást és maga a pénzügyi bizottság is ugy találta, hogy a kamatredukciót el kell ejteni és a vagyonváltságot az állami címletekben kifejezett vagyonokra vonatkozólag is ugy kell kivetni, amint az ingó vagyonoknál történt s az ingatlanoknál tervezve van. A pénzügyi bizottság ezen állásfoglalásánál igen súlyos momentum volt és igen fontos szerepet játszott az egyenlő adózás elve. Ezek az államadóssági címletek ugyanis a jegyzékbevétel statisztikája szerint túlnyomó részben az államfentartó középosztály, a közalapok és közalapítványok, altruisztikus intézmények, szóval olyan címlettulajdonosok birtokában vannak, amelyek ezekbe a hadikölcsönkötvényekbe nemcsak vagyonuknak jelentékeny részét, hanem hazafias érzésük egész erkölcsi tőkéjót is befektették és akiket ez a kamatredukció nemcsak pénzügyileg sújtana, hanem a nemzetfentartó erőknek pótolhatatlan veszteségére egy szent illúziótól is megfosztana, aminek következtében olyan bizalmatlanság keletkeznék az állam iránt, amely egy esetleges belső kölcsönt teljesen meghiúsíthatna. Fontos szerepet játszott a pénzügyi bizottság állásfoglalásánál az a körülmény is, hogy a kamatredukció azon lényeges kivételek folytán, amelyeket a pénzügyminister szociális és más szempontokból tervezetében szükségesnek tartott eszközölni, oly csekély pénzügyi eredményt igért, amely nem tette indokolttá, hogy ehhez a végső eszközhöz nyúljon. Ezek a nagyobbrészt objektív természetű érvek gyakoroltak döntő befolyást ugy a pénzügyminister, mint a pénzügyi bizottság állásfoglalására akkor, mikor a kamatredukciót elejtette. Hogy azonban maga a közvélemény, a pénzügyi bizottság és a pénzügyminister egyhangúlag elejtette a kamatredukciót, arra, nézetem szerint még egy másik, szintén nem kisebb jelentőségű körülmény is közrejátszott. Amikor ugyanis a pénzügyminister a kamatredukciót itt bejelentette, 1920 decemberében és 1921 első hónapjaiban pénzünk nagyon rosszul állott és el voltunk készülve arra, hogy még jobban is le fog romlani. Ezzel ellentétben, sőt ennek következtében intenzív gazdasági életet éltünk : dolgoztunk, termeltünk, termeivényeinket értékesítettük és egész gazdasági életünk a fejlődésnek külső szimptomáit viselte magán. Később a helyzet megváltozott. A pénz értéke kezdett javulni, az állam pénzügyi helyzete kezdett megszilárdulni, azonban ugyanakkor hozzánk érkezett a világválság és ez a világválság a pénz javulásával szükségszerűen együttjáró belső válsággal megerősödve, gazdasági életünkben rendkívül súlyos és jelentős pangást idézett elő. (Ugy van!) Ezek a hadi-