Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-209

A Nemzetgyűlés 209. ülése 1921. évi június hó 15-én, szerdán. 47 Kószó István : Elég gyalázatos dolog tőlük ! Pröhle Vilmos: Tartozom annak kijelentésével, bogy mi, magyarok, a semleges államok kormányai és nemzetei iránt őszinte hálával viseltetünk ama sok milliót kitevő szeretetadományért, amelyet Ínséges magyar társadalmi osztályoknak juttattak, de tartozom annak kijelentésével is, hogy mi, magyarok, a népek hazájától, a nagyvilágtól nem koldusalaiuizsnát, hanem igazságot várunk, (TJqy van! Ugy van!) és ha mi a nagyvilágtól, a föld hatalmasaitól a nemzetgyilkoló béke helyett igazságot kaptunk volna, ha hamisítással, jogtalan, hazug igények kielégítése érdekében hazánkat meg nem csonkítják, ki nem rabolják, soha egyetlen magyar társadalmi osztály nem szorult volna külföldi alamizsnára. (Ugy van! Ugy van!) Sok panasz hangzott el már e teremben arról is, hogy korábbi kormányaink nem tettek eleget abban a tekintetben, hogy a külföld alaposan és helyesen ismerje meg Magyarországot és a magyar nemzetet. (Ugy van! jobbfelöl.) Ez igaz, de igaz az is, hogy az u. n. művelt külföldnek is szégyene marad, hogy ezt az ősi magyar nemzetet, amely ezer évnél hosszabb idő óta itt él Európa szivében, amely Európának Szent Istvánokat, Szent Lászlókat, Hunyadiakat és Zrínyieket adott épen a Nyugat védőbástyái gyanánt, amely magyar nemzet egymagában a XIX. század első felében aránylag sokkal több erkölcsi és szellemi nagyságot szült és nevelt, mint a világnak bármely nagy nemzete, ezt a nemzetet még annyi figyelemre, még annyi tudományos érdeklődésre sem méltatta, mint akár Madagaszkár, vagy akár Tasmania népeit, egyedül csak azért, mivel mi nem az u. n. fehér fajhoz tartozunk, hanem turáni, hun-szittya eredetünk dacára itt merünk és tudunk élni Európa kellő közepén. Kószó István: És fogunk élni, ha megpukkadnak is! (Derültség.) PrÖhle Vilmos: A történelemhamisitásnak, a világámitásnak, a népek bolonditásának diadalát jelenti az a körülmény, hogy mi, magyar Nemzetgyűlés, a kolozsvári, a pozsonyi magyar tudományegyetemek elhelyezésével vagyunk kénytelenek foglalkozni. És mintha az üröm poharából nem volna elég, ott lebeg felettünk még a nyugatmagyarországi kérdés is annak a lehetőségével, hogy ujabb magyar főiskolák legyenek hontalanokká, annak lehetőségével, hogy az őszinte magyarbarát németek, vendek és nyugatmagyarországi horvátok hitvány barom módjára más akolba tereitessenek. (Az elnöki széket Bakovssky István foglalja él.) Csodálatos az a rövidlátás, az az elvakultság, amellyel a föld hatalmasságai a magyar kérdést kezelik, amellyel attól félnek, hogy csak a nyugatmagyarországi kérdésnek is a jog és az igazság szellemében a magyarság javára való megoldása megbontaná az u. n. békeépületet, holott épen ez volna az első lépés a megnyugváson, a megengesztelődésen alapuló béke felé, ami nemcsak magyar érdek, hanem az egész emberiség érdeke. Azonban vigasztalásunkra szolgálhat az, hogy a jogot és az igazságot csak megsérteni lehet, de megölni, örökre megsemmisíteni nem. (Ugy van! Ugy van!) A jog, különösen az eltaposott jog ... B. Szterényi József: A szabadságjog! Pröhle Vilmos : . . . az igazság, kiváltkép a megsértett igazság, a történelmi fejlődésnek erősebb tényezője, mint a közönséges erőszak. (Ugy van! Ugy van!) Épen ezért, t. Nemzetgyűlés, fájó szívvel bár, de a magyarok Istenébe vetett erős hittel, a magyar jog, a magyar igazság dicsőséges feltámadásának reményében elfogadom a javaslatot. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök : Szólásra senki sincs feljegyezve. Kíván még valaki szólni? (Nem!) Ha senki sem kivan szólni, a vitát berekesztem. A kultuszminister ur kíván szólni. Vass József vallás- és közoktatásügyi minister : T. Nemzetgyűlés ! Néhány megjegyzéssel — ha méltóztatnak szives türelemmel meghallgatni, (Halljuk ! Halljuk !) — szeretném összefoglalni azokat az értékes gondolatokat, amelyek e javaslat vitáját tanulságossá, értékessé és színessé tették. A magyar egyetemi ifjúság ennek a nemzetnek a fő reménysége, és teljes joggal idézhetem a világ legnagyobb szellemének: Szent Ágostonnak beszédéből saját, ugyancsak az ifjúságra vonatkozó kifejezését, amikor tanítványait elnevezte »gaudium meum et corona mea«-nak, »az én örömömnek és az én koronámnak«. A magyar ifjúság a mi örömünk, a mi vigasztalódásimk, a magyar ifjúság a magyar nemzet fején a virágos koszorú, a corona, amellyel megint megkoronázhatja magát egy boldogabb jövőre, megint szuverénné emelheti magát nagyobb méretekben az igazságos keretekben, ugy, mint volt valamikor, s talán nagyobb fajsúllyal és sokkal európaibb elhelyezkedésben, mint amilyenben volt bármikor is a történelemben. Nekem, mint a kultuszkormány vezetőjének, sok mindenféle irányban lelkiismereti kötelességem figyelni a magyar kulturólet fejlődését. Megvallom azonban őszintén, hogy ezt a gaudiumot és ezt a coronát : a magyar egyetemi ifjúságot elsősorban figyelem és a magyar egyetemi ifjúság sorsát, életének minden irányában, a legfőbb gonddal kisérem és iparkodom védelmezni és megalapozni. Itt egynéhány megjegyzés hangzott el Rupert igen t. képviselőtársam ajkáról; megjegyzések, amelyek a magyar egyetemi ifjúságnak múltjára vonatkoznak; megjegyzések, amelyek sötét jövőt iparkodtak festeni a most élő ifjúság jövőjére vonatkozólag.