Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.
Ülésnapok - 1920-228
514 r À Nemzetgyűlés 228. ülése '1921. évi július hö lí-en, csütörtökön. Patacsi Dénes: Gsak ki velük, csak ki velük, de többé vissza ne! Huszár Károly: Nekünk azonban ebben a pillanatban nemcsak ez a kötelességünk. Nekünk az a kötelességünk, hogy ezen folyamatban lévő és azt hiszem most már rövid időn belül megkötendő egyezségnek, a kicserélési akciónak sikerét és eredményességét az európai közvélemény segítségével biztosítsuk. Nem akarom feltételezni, hogy hatvanezer ember életének megmentéséről szóló szerződést még a szovjetkormány is ne tartana be, de mégis az egész világ erkölcsi kontroljára és erkölcsi támogatására van szükség, hogy ez a szerződés valóban be is tartassék. E pillanatban hálával kel] megemlékeznem mindazokról, akik a foglyoknak eddigi hazajuttatása érdekében sokat tettek, s akiknek közreműködése nélkül most sem fogunk tudni boldogulni. Elsősorban meg kell emlékeznem a nemzetközi Vörös keresztről, meg kell emlékeznem a Magyar Yörös keresztről is, meg kell emlékeznem a Nansen-féle akcióról, melynek az ez évben hazaérkezett foglyaink legtöbbjét köszönhetjük. De különösen meg kell emlékeznem az amerikai magyarság nagy áldozatkészségéről, akik a hadifoglyok érdekében egy Belief Commitee-t létesítettek, mely amerikai Commitee 126.000 dollárral lehetővé tette, hogy Vladivostokon keresztül a hadifoglyok szállítása megtörténhessék. Azt hiszem, az egész Nemzetgyűlés háláját fejezhetem ki azon magyarok iránt, azon amerikai polgárok iránt, akik ehhez hozzájárultak. Sajnos, hogy ezt az áldozatkészséget politikai agitáció és Bécsből Amerika felé irányuló aknamunka megakasztotta és hogy az nagyobb méreteket nem tudott ölteni. Most arra van szükség, hogy a képviselőház pártközi konferenciáján megalakított bizottság lépjen érintkezésbe mindazokkal az erkölcsi tényezőkkel, illetve testületekkel, amelyek összeköttetésekkel birnak a más országokban létező hasonló tényezőkkel és megtalálják az útját és módját annak, hogy ezen terem falain kivül mindenütt, ahol szóhoz lehet jutni Európában és Amerikában, a mi hadifoglyaink sorsát napról-napra és hétről-hétre cikkekben, brosúrákban, parlamenti beszédekben, mindenütt tárgyalják, mig az emberiségnek ezt a gyalázatos szégyenét és botrányát meg nem tudjuk szüntetni. Mi kérjük nemcsak az erkölcsi támogatást, de kérjük a mi hadifoglyaink érdekében a nemzetközi Vöröskeresztnek, az egész világon létező, hasonló célokat szolgáló nagy institúcióknak, emberbarátinagy anyagi támogatását is. Nekünk, magyaroknak lehetetlen oda élelmiszert és ruhát juttatni, mi nem tudunk oda bemenni a börtönökbe kontrollálni az állapotokat, de a többi államok polgárai és társadalmai ezt megtehetik. Minekünk az ut oda el van zárva. Az ő kötelességük, hogy ennek a hatvanezer embernek életéről, életbenmaradásáról gondoskodjanak. T. Nemzetgyűlés! Ezzel most már be is fejezem szavaimat, csak arra szeretnék még hivatkozni, hogy ezek között a foglyok között nagyon sokan vannak a megszállott területről való polgártársaink. És itt, a magyar Nemzetgyűlésen a Felvidéknek, Erdélynek, a Jugoszlávia birtokában lévő régi magyar területnek hadifoglyaiért szintén felemeljük szavunkat, mert mindenki, aki ebből a hazából rabságba esett, egyformán közel áll a mi szivünkhöz ! (Ugy^van ! Ugy van !) Nagyon emberséges dolog volna, ha a megszálló hatalmak is erkölcsi kötelességüknek tartanák, hogy az ellen az embertelenség ellen felemeljék szavukat. De ha ők nem teszik meg, mi innen, erről a helyről kérjük, hogy az egész Nagy-Magyarországnak hadifoglyait eresszék vissza, a többit már úgyis visszaeresztették. T. Nemzetgyűlés ! Most pedig azt kérem, méltóztassanak megengedni, hogy beszédem befejezéséül egy adatot mondjak el, amelynél nevet és helyet nem tudok említeni, de amelynek valódiságáért jótállok és innen, a Nemzetgyűlés padjaiból intézzek felhívást ahhoz a visszatért hadifogolyhoz, aki nekem az ő naplóját a proletárdiktatúra kitörése előtt való héten átadta, hogy közölje velem címét. Egy egyszerű dunántúli földnmeseniber, harminc-negyven oldalas naplót irt, amelyet én még el tudtam olvasni, de letartóztatásom órájában többi politikai természetű irataimmal együtt, óvatlan pillanatban tűzbe dobtam, azonban elolvastam a naplót és világosan emlékszem arra, amit olvastam, csak a nevek mentek ki az emlékezetemből. Itt felszólítom az illetőt, jelentkezzék, mert amit el fogok mondani, az a legszebb magyar hősköltemény, amelynek párja az ezeréves magyar históriában nincs. (Halljuk/ Halljuk !) Przemysl elestével jutottak hadifogságba. Elvitték a foglyokat és miután már a kegyetlen, két-három hétig tartó utazás után teljesen le voltak rongyolódva és ki voltak éhezve, hatszáznegyven magyart összeállítottak, elvitték egy orosz municiógyárba és beállították őket oda, ellenünk muníciót gyártani. A magyar hadifoglyok, mind a hatszáznegyven ember — az illető, aki átadta nekem a naplót, saját kezével, a maga egyszerű, naiv, primitiv magyar lelkével leírta a dolgokat, bajtársai közül is soknak a nevét — mind a hatszáznegyven ember megtagadta a municiógyártást. Azonnal sztrájkba léptek. Ez a dunántúli ember, aki soha szocializmusról, szakszervezetről nem hallott, aki sztrájkban addig részt nem vett, volt a sztrájkbizottságnak egyik feje. Erre megérkezett — a cári rezsim idejében volt — egy orosz generális és kényszeríteni akarta őket a munkára. Nem tudott rájuk hatni, mire elvétette valamennyinek a ruháját, cipőjét és becsukatta őket hideg börtönökbe. Két hétig voltak ott, egyetlenegy sem adta meg magát. Amikor látták, hogy a hideg nem elég, jött egy uj ember; aki ujabb és más erőszakos eszközökkel
